Már néhány napja nem tudok lenyugodni, komoly dologra szántam el magam. 18-án költözök külföldre, igaz nem olyan messzire, csak ide „a szomszédba”, Magyarországra.
Sokáig gondolkoztam a dolgon, nehezen szántam rá magam, de most már eldöntöttem, nincs visszaút. Komoly döntés volt, de nem volt más választásom – nem hagytak más választást. Nehezen, de megszületett a döntés. A fő ok az volt, hogy valahogy muszáj kicsit több pénzt keresnem, mert a családomat is segítenem kell. Úgy tűnik, mintha itt arra menne ki a játék, hogy minél több vajdasági magyar hagyja el az otthonát – mintha valakinek, vagy valakiknek ez állna érdekében.
Ami igaz, hogy ott se lesz álomfizetésem, de legalább meg tudok majd élni, de tudok félre is tenni valamennyit.
Sokan nem akarják megérteni a döntésemet, vagyis inkább meg se próbáltak megérteni. Valahol belül úgy érzem, hogy ez a döntés kicsit majd jobbra fordítja az életemet. Így 35 évesen, még nem vagyok nős, nem mertem belevágni. Mindig az jutott eszembe, hogy nem leszek képes eltartani a családomat, de már egyedülállóként is sok dologról lemondtam. Komoly kapcsolatom van, de szerintem most vége szakad, mert nem tudja, vagy szerintem nem akarja megérteni, hogy miért is akarok innen elmenni. Igaz, a fizetéseink között is volt (van) különbség, mert az övé több mint a duplája az én fizetésemnek. (Csak, hogy érezhető legyen a különbség: ő 52 000 dinárt kap havonta, én pedig 20 000 dinárt.) Többek között ez volt az egyik oka, a másik meg az, hogy nem tudtam fizetni a hitelem törlesztő részleteit.
Talán az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a cégben, ahol eddig dolgoztam megtiltották, hogy magyarul beszéljek. Az indoklás: zavarja őket, mert nem értik. Na, ennyit a vajdasági magyarok anyanyelvhasználatáról! Ezt külön megköszönném a mindenhez értő Pásztorainknak, az ő segítségükkel könnyebb volt meghozni ezt a döntést. Valahogy elegem lett a leplezett magyargyűlöletből, amit az itteni magyar politikusok terjesztenek, pedig az ő őseik is itt vannak eltemetve. Tehát elárulták a nemzetüket, őseik földjét átadták azoknak, akik elnyomják az itteni „őslakos” magyarságot.
Mert sok magyar ember hullatta vérét ezért a földért. Ha csak a saját családomat nézem, mert minden tagja, jó néhány évre (évszázadra) visszamenőleg, mind ezen a környéken születtek, nem úgy, mint az úgynevezett őslakos szerbek, akik az elmúlt hetven évben költöztek erre a területre. Gyerekkoromban még volt olyan falu, ahol nem élt egyetlen szerb sem, most meg az elmúlt húsz év alatt a magyarok lettek a kisebbség. Próbáltam megélni, osztottam szoroztam, gondolkoztam valami vállalkozást indítani, de nem volt elég pénzem elkezdeni. Talán majd egyszer sikerül. Nem szeretnék végleg elszakadni a szülőföldemtől, a család mellett az emlékek, néhány barátom is itt marad. Húsvétkor még itthon vagyok, de két nap múlva már nem. Új ország, új munka, új lakhely (otthonnak nem akarom nevezni, mert otthonom csak egy van) és új ismerősök.
Remélem sikerül beilleszkednem az új környezetbe.
Úgy terveztem, hogy egy kicsit összehúzom a nadrágszíjat, hogy helyrehozzam az anyagi helyzetemet, majd utána engedek rajta egy kicsit. Csak a legszükségesebb dolgokra fogok költeni.
Terveim szerint egyelőre csak kéthetente jönnék haza, de ez csak terv. Majd meglátom, hogy alakulnak a dolgaim, többek között a terveim között szerepel venni egy autót, ami kicsit majd megkönnyítené a hazautazást.
A családom arra biztat, hogy legyek pozitív ezzel kapcsolatban. Remélem, hogy minden jó (jobb) lesz, mint ami itt volt.
Tisztelettel, egy hazáját elhagyó vajdasági magyar
Vajdaság, 2017. április 14., péntek (Nagypéntek)
