A dolgok valahogyan összefüggenek – állítja Lovas Ildikó, és nem mondja ki ugyan, hogyan kerül egy következtetési relációba Matula bácsi, Salkaházi Sára, a CEU és a kumroveci pártiskola, de sugallja, hogy ezek valahogyan igen szoros kapcsolatban vannak egymással.

A minap jelent meg Lovas Ildikó igen különös cikke Matula és a politikai iskola címmel. A cím első felét könnyű értelmezni, hiszen ki az, aki ne olvasta volna a Tüskevárat, kinek ne lett volna gyerekkora alapélményei között? Fekete István regényéből tudjuk, hogy Matula bácsi az a drága jó öregember volt, akivel a gyerek Tutajos eltöltött egy nyarat a Kis-Balaton környéki nádasban. Alapmű, alapélmény.

Lovas Ildikó mégis olyan vehemenciával veszi védelmébe, mintha bősz támadások érnék.

S nemcsak őt, hanem az író, Fekete István személyét is. Sőt, az ötvenhatos Kaló Flóriánt. Salkaházi Sárát.

Meg a nemzetet. A magyarságot.

Hörgés.

És ő menekülni akart. Hogy ne kelljen a nemzet történetével foglalkoznia. S közben majdnem kihagyta a Tüskevárat.

Jó, most a kedves olvasó tényleg nyissa ki az ablakot és vegyen egy mély levegőt.

Aztán találjuk ki, vajon mi itten a fennforgás.

„Mert a dolgok valahol, valahogy összefüggnek” – ahogyan olvassuk, s az egyszeri olvasó nem tud nem bólogatni, mert valóban össze.

Meg néha vissza.

Szigorú, tényeken alapuló, a premisszákból konklúziót levonó következtetésekről, egyszóval: logikáról itt szó sincs.

A dolgok valahogyan összefüggenek – állítja Lovas, és nem mondja ki ugyan, hogyan kerül egy következtetési relációba Matula bácsi, Salkaházi Sára, a CEU és a kumroveci pártiskola, de sugallja, hogy ezek valahogyan igen szoros kapcsolatban vannak egymással.

Fekete Istvánt kínozták és üldözték ’46 után. Azok. Kaló Flórián nem kapott évekig munkát ’56 után – azok miatt.

A patetikus kifakadás pedig, mely szerint neki mégis a nemzetről kell írnia, arra enged következtetni, hogy azok nem engedik, hogy az ember a nemzetről írjon.

Azok, akik ideológiai alapon letiltják (wtf???), hogy az ember a nemzet kérdéseivel foglalkozzék, és igenis, micsoda hősies tett szembeszállni velük, és mégis!

Fanfárok, halleluja.

Ja, és hogy kétség ne legyen felőle: azok = kumroveci pártiskola = CEU.

A fekete meg fehér, sosem háborúztunk Óceánia ellen, és dolgozó népünk minden erejét megfeszítve vizslatja a békaembereket az árokparton.

Matula bácsi aligha erre tanította olvasók nemzedékeit – köztük engem.

Abcúg CEU, abcúg megannyi neves egyetem, Nobel-díjas tudós, író: megannyi oktondi, Soros által megvezetett ügynök. Csak Orbán Viktor a helikopter.

A Szépírók Társasága kitűzőkkel, felolvasásokkal tiltakozik a Könyvfesztiválon a kormányzati önkény ellen – Lovas Ildikónak pedig a kumroveci pártiskola jut eszébe. A magyar írószervezeteket, a kortárs irodalom műhelyeit (lásd nemzet, meg a nemzet története meg kultúrája) lassú pusztulásra ítéli a klientúrát százmilliókkal patronáló „kultúrpolitika”, és kiváló embereket aláznak meg, állítanak félre, nagyszerű teljesítményekről nem vesznek tudomást, hogy a hatalomhoz dörgölődzők megkaphassák a maguk koncát.

Hogy a szerzőt idézzem: „Ki az, aki kiméri, meddig szabad tönkretenni szakmai és emberi teljesítményeket?” Úgy tűnik, a határ a csillagos ég.

Lovas Ildikó azt mondja, hogy „a dolgok valahol, valahogy összefüggnek”, s azt sugallja, hogy a CEU szellemisége egyenes ági rokona a kommunista diktatúrának. Erős állítás ez, és állítás is marad, hiszen nincsenek sem érvek, sem bizonyítékok. Az analízis nem logikai, rég nem honos már a logika és a józan ész ebben a kárpát-medencei össznépi tébolydában; elég egymás mellé rakni dolgokat, és a köztük levő kapcsolatot is nem kimondani, csak sugallni, összekacsintani az olvasóval, hogy „mi azért értjük egymást”.

Szellemi kútmérgezés – így szokták ezt hívni.

Az emberben szinte nosztalgia támad a kumroveci pártiskola után.

(Autonómia)