Vége volt az előadásnak és bevágtuk magunkat a kocsiba, mint Rosario és Morsa a darab végén. Persze, anyám vezetett, mert nekem még jogosítványom sincsen. Hazáig egy szót sem szóltunk. Azért nem, mert éppen megtörtént az, amiért a színház van. Erről eszembe jut egy barátom sztorija: A házinéni és a barátnője Pesten voltak színházban, a Nagymamát látták. Aztán meg a kispolszkijával söpört végig az autópályán Veszprém irányába, ahol is szabálytalanul előzött. A rendőrök fülön csípték a szabálytalankodót. A sofőr – még mindig a darab hatása alatt – szólni is alig tudott, nemhogy magyarázkodni. A házinéni annyit mondott zihálva, könnyes szemmel: Elnézést, biztos úr, katarzisom volt. Mire a rendőr: Te jó Isten asszonyom, és jól van?
Jól vagyok, ma este volt a Csak egy szóval mondd főpróbája a Klein House-ban. Most még nem tudom pontosan, hogy mit is gondolok az előadásról, melyik karakter és hogyan szippantott be a kukák meg a kanapé mélyére, hányadik jelenetben érte el az előadás a csúcspontját és mikor sejtettem meg, hogy a csecsemő a csipkék alatt halott. Holnap már erről is lehet majd beszélni. De ma csak annyit érzek, hogy jó volt, mintha éppen nekem játszottak volna és éppen most. Köszönöm az aggodalmat, biztos úr, most már minden rendben lesz, színházban voltam.
