Száz nappal ezelőtt, vagy még inkább tavaly november 8-án, azt hittem, hogy csak rémálom az egész, amiből majd rendesen felébred az ember, s igyekszik gyorsan elfelejteni. Aztán nyilván valamilyen csodát vártam, hogy talán majd rájön Amerika vagy a világ, mekkora tévedés történt. Vagy csalás. Vagy mindkettő. Ám a politikában nincsenek csodák, csak ilyen-olyan, tragikus vagy tragikomikus, de mindenképpen kemény valóság.
A csodavárás századik napja van, amikorra Trump azt ígérte, többet elér majd, mint előtte bárki. Hogy száznapos akciótervével újra naggyá teszi Amerikát. Annyi győzelmet arat, hogy az emberek szinte belefáradnak a sok győzelembe, és arra kérik: Elnök úr, ne győzzünk már olyan sokszor, unos untalan! Hiszen Trump fenomenálisan sikeres alkuművész, érti az üzletkötés minden fortélyát – annál már a kormányzás sem lehet nehezebb. Noha „többet tud, mint a tábornokok”, azt ígérte, körülveszi majd magát a legjobb, legokosabb, legtehetségesebb, legcsodálatosabb emberekkel, akik sikkerre viszik az ügyet.
Nos az Amerika Hangja médiaház (az amerikai külügyminisztérium alá tartozó, külföldre sugárzó rádió- és tévéhálózat) minap közzétette, hogy az ország 188 nagyköveti posztjára – a januárban kirúgottak helyére – eddig összesen 2 (kettő) személyt sikerült kinevezni és a szenátussal jóváhagyatni. Kettőt.
Trump több mint három hónapja tette le az elnöki esküt, Rex Tillerson február elseje óta az amerikai diplomácia vezetője, minisztériumában azonban továbbra sincsenek betöltve a magas szintű miniszterhelyettesi és államtitkári pozíciók. Aztán itt vannak, vagyis nincsenek a nagykövetek. A nagykövetek általában politikai kinevezettek, s hagyományosan minden új kormányzat lecseréli őket. A folyamat azonban ezúttal szokatlanul lassú: a 188 helyből 181-re még jelöltet sem sikerült keríteni.
Pedig a világ ma sem szűkölködik válságokban, sőt! Említsük csak Észak-Koreát, amely egyelőre ugyan sikertelenül, de eltökélten és egyre nagyobb erővel próbálkozik atomtöltetű rakétafegyver kifejlesztésével. A leginkább veszélyeztetett, Amerika-barát és szövetséges Dél-Koreába sincs azonban nagykövet-jelölt, sőt még a kelet-ázsiai és a csendes-óceáni térségért felelős államtitkár sincs kinevezve.
Thomas Wright, a washingtoni Brookings Intézet szakértője szerint a szaktudás ilyen méretű hiánya példátlan, s aggodalomra ad okot. „Ha például visszapillantunk a közelmútban lezajlott amerikai—kínai csúcstalálkozóra, nagyon kevés Ázsia-szakértő állt rendelkezésre. Normális körülmények között ezek az elemzők kulcsfontosságú szerepet játszanak, úgyszólván irányítják a találkozók menetét. Szerintem ennek a helyzetnek folyamatosan káros hatása lesz” — valószínűsíti Wright.
A külügyminisztérium nemrég kinevezett szóvivője (több mint két hónapig még olyan sem létezett), Mark Toner a hét folyamán megpróbálta csillapítani a kedélyeket:
„Mindenkit biztosíthatok arról, nemcsak itt a teremben, hanem az országban és bárhol a világon, hogy valójában nem megüresedett helyekről van szó. Magasrangú külügyi alkalmazottak megbízottként töltik be ezeket a posztokat, s ez a népség (sic!) tapasztalt külügyi veteránokból és diplomatákból áll.”
Ron Neumann volt amerikai diplomata arra a kérdésre kereste a választ, hogy miért olyan nehéz jelölteket találni a nagyköveti posztok betöltésére. „A Fehér Házban van egy kis csoport, amely sok mindent ellenőrzése alatt tart, s a csoporton belül vannak némi feszültségek. Még nagyobb gond azonban, hogy egyszerűen kevesen vannak. Tehát elképzelhető, hogy a késlekedés jórészt annak a következménye, hogy a döntéshozók alaposan túl vannak terhelve” – vélekedik Neumann.
Thomas Right szerint azonban politikai okai is vannak a késedelemnek. Szerinte a Trumpot körülvevő emberek között tüsténkednek bizonyos személyek, akik meg akarják bosszulni azt, hogy az elnökválasztási kampány idején oly sok közismert szakértő Trump ellen harcolt. Éppen ezért kizárták a listáról azokat a republikánusokat(!), akik tavaly bírálták vagy ellenezték Trumpot mint jelöltet. Így hát gyakorlatilag nem maradt túl sok olyan megfelelő, a szenátus által is megerősíthető jelölt, akik közül válogatni lehetne, hiszen az ismert külpolitikai szakértők között nagyon kevesen támogatták Trump jelöltségét. Ide vezethető vissza a megtorpanás.
A külpolitikai kihívások azonban nem szünetelnek. Észak-Korea mellett ott sorakozik a szíriai válság, az orosz kihívás, a jemeni káosz és a megoldatlan menekültválság. De számtalan egyéb válsággóc van szerte a világon. Tillerson valószínűleg örülne annak, ha mielőbb szakértői segítségre támaszkodhatna. Hiszen a ExxonMobil kőolajóriás élén szerzett sokéves, világméretű tapasztalata, sőt még a Putyinhoz fűződő szoros barátsága sem nyújt használható segítséget a világ problémáinak megoldásában.
Mégsem állítható azonban, hogy Trump nem veszi körül magát nagykövetekkel: nemrég fogadta a Biztonsági Tanács tagjainak világszervezeti képviselőit. De még azt a kevés embert is kínos helyzetbe tudja hozni, akit már kinevezett. Első nagykövete, akit az ENSZ-be küldött, Nikki Haley volt dél-karolinai kormányzó (az indiai származású konzervatív hölgy volt az első kormányzó, aki megtámogatta az ingatlanmágnást az elnöki kampányban), aki eddig sikeresen szerepelt. Viszont az ENSZ-nagykövetek fogadásán az elnök azt találta mondani saját világszervezeti képviselőjéről, hogy ha „a többiek nem kedvelik, akkor könnyen lecserélhető”. Márpedig Haley eddig kizárólag az orosz nagykövettel akaszkodott össze a Biztonsági Tanácsban. Ki is áll akkor az amerikai diplomácia – és politika – élén!?
Trump, jobbján Nikki Haley-vel, a BT-tagok ENSZ-nagyköveteinek beszél. (Fotó: Associated Press)
