Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

 

Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

„Pusztulásra ítélt temetők” (3. rész)

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat. Sorozatunk előző részét érhetik el olvasóink: Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez.

 

Megjegyzés a Virágos Katona misztériumához

A Virágos Katona stációképe olyan műalkotásként is funkcionál a regényben, amelynek saját öntörvényű belső világát a regényszereplők érvényesnek fogadják el, noha provokatívnak is tartják: „a kőoszlopokba épített képeket nézegettük, és együtt találgattuk, vajon miért is boldog a Virágos Katona”.[1] A nevezetes stációkép az egész rajta kívül álló valóságot értelmezi, ugyanakkor ellent is mond neki. A regény főszereplője így foglalja össze a Virágos Katona üzenetét/tanítását: „Ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják.”[2] Ebben a mondatban „kép”-en az egész, a Virágos Katona belső világáétól különböző boldogtalan „kül”-világot kell érteni; a kilépés pedig a körülményektől független egyéni belső függetlenség, szabadság és boldogság megteremtését jelenti.

A Virágos Katona misztikuma ugyanakkor kontrasztban áll az egész regényfolyam, illetve a teljes életmű kvázi realizmusával is. Mivel az összes többi regényrészlettel inkompatibilis, ez által a momentum által még valóságosabbnak fogadjuk a regény teremtett világának a rajta kívül álló egészét. A Virágos Katonát ugyanis olyannyira erősen jellemzi a fantasztikum, hogy a regényszereplők által – egyes formáiban – köznapiként elfogadott misztikum határain is kívül áll: még a mindentudó kártyajós, Szentigaz sem tud rájönni boldogságának okára:

Keverni kezdtem a kártyát, és a Virágos Katonára gondoltam. Aztán az asztalra tettem a hetedik lapot: ismét a makk király volt. Még kétszer összekevertem a paklit, és a makk király mellé kiraktam a zöld királyt és a piros tízest is. A Szentigaz felszisszent, amikor meglátta őket. Rákönyökölt az asztalra, sokáig nézte a három kártyalapot. Jobban izzadt, és jobban erőlködött, mint amikor először jósolt nekem. Néha még keservesen fel is nyögött. És nem szólt egy szót sem. Később, amikor már valamennyien türelmetlenül feszengtünk az asztal körül, lassan felém fordult, és szemrehányóan megkérdezte tőlem: – Élő emberre gondoltál? – Nem… Nem egészen – dadogtam megrökönyödve. – Elfáradtam – mondta a Szentigaz […].[3]

A Virágos Katona tehát mint műalkotás a műalkotásban – autonóm, sőt misztikus kép a valószerű szövegben – saját irrealitásával, sőt fantasztikumával a realitás érzetét, a valóságosság illúzióját kölcsönzi a regény vele kontrasztban álló teljes egészének.

7. Önmagukba zárt mozgó térdarabok

Foucault a legigazibb heterotópiának, a hajónak – mint úszó térdarabnak, mint önmagába zárt (hely nélküli) helynek stb. – sokrétű jelentéseivel is foglalkozik, rámutatva, hogy a hajó miért is vált olyan fontos toposszá és a képzelet gazdag forrásává az irodalomban. ­Gion több elbeszélésében a hajó, más történetekben pedig a vele nagyon sokban rokon vonat toposza is megjelenik. Utóbbira a legjobb példa a Nem baleset lesz című novella,[4] amely végig egy elátkozott köztes-európai „seholt” jelképező vonaton játszódik; az Engem nem úgy hívnak című regénynek[5] pedig egy ismeretlen helyről jövő, majd váratlanul eltűnő, a boldogságot szimbolizáló uszály az egyik legfontosabb színtere.

Ugyanakkor a Latroknak is játszott tetralógia főhősei, a mezőőr Gallai István és a haramia Török Ádám kenyérkereseti módjuk által lesznek képesek a legtöbbek által elérhetetlen „folyamatos máshol levés” – tehát szintén egyfajta heterotópia – lehetőségére. Az, hogy folyton ellenőrizhetetlen, bizonytalan helyen (úton, valahol a határban, a földeken, a tanyákon stb.) vannak, Gallainak a családja előtt leplezett szerelmi viszonyokra, Töröknek pedig a társadalom elől titkolni akart bandita-életmódra ad lehetőséget.

A temetők az életrajzban és a művekben

Mivel Gionnál a temetők azok a heterotópiák, amelyek a legtöbb műben megjelennek, és nagyon sokrétűen értelmezhetők, velük foglalkozom részletesebben. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy az író szenttamási szülőháza éppen az – akkor még megvolt – német temető kapujával szemben állt.[6] Gion első gyermekkori élménye is tulajdonképpen temetői élmény. Ezt műveiben több változatban és több nézőpontból: regényekbe szőve és egyes szám első személyű naplójegyzetben is megírta. Az elsőre példa: „Az egyik lövedék nagyon közel robbant, sáros földet zúdított a fejünkre, az unokámat alig tudtam kikaparni alóla, fél órán át sarat köpött a gyerek, és mire már rendesen levegőhöz jutott, annyira megedződött a halál közelében, hogy alig sírt egy keveset, egykedvűen elszenderedett, és végigaludta a további lövöldözést.”[7] És a második példa: „Futóárkokban lapultunk, egy tüzérségi lövedék a közelünkben csapódott be, kivájta a földet, és engem a föld alá temetett. Erről is még jobbára mások elbeszéléseiből tudok, de arra már tisztán emlékszem, hogy kikapartak a föld alól, és nők hajoltak fölém, én meg még bömbölni sem tudtam igazán az ijedtségtől, mert a szám tele volt földdel.”[8]

Az, hogy Gion gyerekként ilyen közel került a halálhoz, nemcsak az élve eltemettetés, majd a föld alóli újjászületés halálközeli élményeként hagyott benne egy életre nyomot, hanem kisebbségi-közösségi identitásának, illetve az e tekintetbeli veszélyeztetettségi tudatának kialakulásához is hozzájárult: „A világra való első emlékezetes és kellemetlen rácsodálkozásom óta – amikor is kikapartak a föld alól – mindvégig megmaradt bennem a veszélyeztetettség érzése. Az az érzés, hogy azt a közösséget, amihez tartozónak érzem magam, legalább két oldalról ellenségnek nézik, de néha még több oldalról is.”[9] A kisebbségi közösség kiszolgáltatottságának képeként utal Gion a nevezetes esetre egy másik leírásban is, ahol azt olvassuk: „A mi fejünk felett meg idegenek hadakoztak azon az éjszakán.”[10] Nyilván nemcsak a lövedékekre kell itt gondolni, hiszen másutt ugyanebből a képből ki­indulva elvontabban fogalmaz Gion: „Fejünk fölött a politika valahol összecsapott egymással.”[11]

Az, hogy a temetők, illetve a sírok életveszélyes helyzetekben védelmet nyújthatnak, több regényben megjelenik. A titói Jugoszláviában magyarországi kémként Szenttamáson életveszélyes küldetésben járó Tölgyesi Miska arról számol be, hogy „nappal a német temetőben a Schankok sírjai között rejtőzködtem, meg a Krebs-kriptánál a csipkebokrok alatt”.[12] Egy másik regényben pedig konkrétan puskaporos helyzetben jelentenek menedéket a sírok: „Húzódjatok a sírkövek mögé – mondta Szivel András. – Elég nagy lesz a robbanás. Mindenki fedezéket keresett. Mi hárman […] a Szlimák család kriptája mögé húzódtunk.”[13]

Gion gyermekkorában a felhagyott német temetőbe vonult el aztán játszani, ahol magába szívhatta az örökre lezárult múltnak, ráadásul egy karakteres kisebbségi közösség múltjának valamiképpeni jelenvalóságát. Kamaszkoráról pedig ezt írta: „Én akkortájt és még sokáig nem éreztem otthon magam, túl gyakran kellett dadognom idegen nyelveken, ezért már vagy tizenkét éves koromban ponyvaregényeken hizlalt fantáziámmal kockás füzetlapokon gyönyörűen leírtam hitvallásomat, amelyben fennen hangoztattam magyarságomat és bizakodásomat a szebb jövőben, a tintával és gyöngybetűkkel leírt szöveget rajtam kívül még két barátom aláírta, a kockás füzetlapokat beletettük egy dunsztosüvegbe, cukorspárgával celofánt kötöttünk rá, és az üveget alkonyatkor elástuk a temetőben egy sírhant mellé, amely sírhant alatt egy derék magyar férfi nyugodott, akit a háború vége felé derékban kettéfűrészeltek egy rozsdás keresztvágó fűrésszel.”[14]

Igen, rögtön el is temették az írást, mivel olyan gondolatokat írtak le benne, amelyeket akkor kimondani sem volt szabad. Szép mondanivalónak is lehetne venni, hogy a föld azt is befogadja, amit a világ kivet magából, de milyen világ az, ahol a vágyakat rögtön temetni kell, még mielőtt ki lehetne mondani őket?

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

Nyitóképünkön: A tanonciskolai záróvizsga utáni buli, Szenttamás, 1956. június 16. (Gion Nándor a felső sorban balról az első)

_____________________

[1]      Uo., 62.

[2]      Uo., 88.

[3]      Uo., 74.

[4]      Nem baleset lesz [1997] = GNÉ/4., 500–504.

[5]      Engem nem úgy hívnak [1970] = GNÉ/3., 7–89.

[6]      A művekben Romoda ácsmester házával azonosítható, és a „Keglovics” utcában áll, valós földrajzi helye: Popovača venac u. 30.; az író születésekor Sutjeska utca 30. Vö. Kimeríthetetlen forrás. Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire [1981], 208.

[7]      Ez a nap a miénk [1996–1997], 622.

[8]      A nőkről [2002 e.] = GNÉ/5., 44.

[9]      „…izgalmasan kezdődött eszmélésem a szülőföldemen”. Beszélgetés Gion Nándorral [Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván interjúja, 1993] = GNÉ/5., 235.

[10]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 622.

[11]     Aranyat talált [2001–2002], 725.

[12]     Uo., 751.

[13]     Sortűz egy fekete bivalyért [1982] = GNÉ/3., 283.

[14]     Önérzetesen [1995] = GNÉ/5., 328.