Egyszerre születtünk!
Mikor megszülettem
már ott volt mellettem
(vagy bennem?)
az első igaz barát
ki velem volt mindig,
velem élte magát
amíg az életem
valamit jelentett,
jelenthetett nekem.
Együtt nőttünk ki,
együtt és egyszerre
az anyaölből,
az ölmelegből,
és raktak le bennünket,
raktak le a földre,
akkor úgy nézett ki
végtelen örökre.

Együtt voltunk
csintalanok, rosszak,
néha konok-gonoszak
azzal, ki hozzánk jó volt
(és ez később is így volt!)
tudatosan tettük, kegyetlenül,
néha élvezettel vagy értelmetlenül.
Az iskolába is együtt jártunk,
volt sok-sok új barátunk,
de valójában
csak mi ketten voltunk,
akik egyek voltak,
kitartóan egybeforrtak
múlhatatlanul
és elválaszthatatlanul!
Egyek voltunk
rosszban-jóban,
tanulásban, lustaságban,
tudatlanságban és okoskodásban,
fontoskodó öntudat-lázban.

Aztán az Egyetem tárta kapuit:
fényes Csodavilág
ígérte álmait: a Nagy Hivatást,
Melyben mélyen ember lehet az ember
melyben orvos az orvos
s nem gazember
vagy iparos,
keresetkutató, szakmabetyár,
de kár,
hogy nem lett belőle
semmi!

El kellett menni
a Hazát védeni.
Mentünk is
egyszerre,
mind a ketten,
nem önfeledten,
de semmivel nem törődve,
ugrabugrán és hőbörögve,
tisztiiskolából
a szalmazsákra
kaszárnyák méhében,
hol poloskásan ásít
egyre-másra
a Holnap.

Utak tekeregtek,
vonatok, szekerek
kerekedtek valamerre,
csörömpölve menetelő emberek,
aztán szétzüllött had
(ott marad, aki lemarad!)
az első lágerig,
ahol ugyan nem volt kemence,
de volt latrina,
hol órákig ülhettünk álmodozva,
ültünk is, és mélán tetvészkedtünk,
míg mögöttünk,
a drótsövényen túl
a fél város bámulta a seggünk!
Így teltek a napok,
s mi egymással sokszor beszélgettünk:
vágytuk otthonunkat…
és meg is érkeztünk.
Hulla már sehol,
csodás fogadtatás:
két rendőrpofon,
nem más
és a magyarázat:
„…ha földre száll is Jézus Krisztus,
ittend nem lesz komenizmus!!”

Nem is nőttek égig a fák
s „bejöttek” a kommunisták!
Ilyet még senki nem látott:
ígértek egy új világot!!
Csodaszépet! Csodát százat!
„Csináltunk” hát egy Színházat.
Jártunk álmodozva
egy színes világot,
ott is egyek voltunk,
egybeforrt barátok.
Közel fél évszázadig
bandukoltunk ketten,
mámorosan élve,
önfeledten,
alkottunk, dolgoztunk,
nemzettük a jövőt.
(Szerettük a nőket!
Nem is egyet! Kettőt!)
Mindenkit szerettünk,
és boldogok voltunk,
s nem hittük, hogy egyszer
rosszabb lehet sorsunk.
Gazdag ember köpik
szegénynek bajára,
mikor reá kerül a sor,
tépdes a hajába
hogy hát: „…sosem hittem! …”

Mi sem hittük soha,
hogy válhat egyszerre
okosból ostoba,
dőlhet össze sok hit
építette világ,
hegyek világából
hogyan lesz pusztaság.

Aztán következett,
amitől rég féltem,
ami tudat alatt már rég
(sanda alattomban)
fészkelődött bennem,
bujkálva véremben,
agytekervényemben,
mind egész lényemben:
hogy egyedül maradok.
Tudtam, és maradtam!
Eltűnt testvéremet,
barátom sirattam,
siratom még ma is,
hol van és merre jár…?
Meghalt? Elkóborolt?
Elszállt, minta madár.
Soha vissza nem tér,
most már nagyon tudom,
egyedül mehetek tovább
az utamon.
Csatlakozott ugyan
mellém egyvalaki
(bátor volt testvérként
nekem mutatkozni!),
észre sem vettem,
már be is fogadtam
tehetetlen kínnal
nagy árvaságomban.

Kellemetlen ember!
Zsémbes!
Botlós!
Suta!
Az esze ugyan jól vág,
még nem egész ostoba.
Mosdik is rendesen.
Mégis, nem szeretem!
Nem bírom a szagát!
Azt az „öreg-szagot”,
ami nem is oly rossz.
Kicsit áporodott.
… „Jaj, fáj!”
„Itt fáj!”
„Ott fáj!”
egyre csak nyekergi,
panaszos csikorgás,
ami körüllengi.
Orvosok,
tabletták,
… „Jaj, a vérnyomásom!!!”
így sajnálja magát!
Tudom!
Hallom!
Látom!
Tehetetlen vagyok,
mert már itt él bennem.
El nem kergethetem,
sajnos, övé lettem.
Kicsit sajnálom tán,
de csak ezt tehetem!
A barátkozáshoz
semmi erő bennem!

Csak ülök és hallgatok.
Zárva ablak, ajtó.
Várom, mikor hat már
végre a hashajtó!