Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.

 

Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

„Pusztulásra ítélt temetők” (5. rész)

Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat. Sorozatunk előző részét érhetik el olvasóink: Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez.

 

Akinek még sírja sincs…

Mivel a temető és a síremlék az élet beteljesítettségének, illetve a valahová tartozásnak a jelképe és fontos kelléke Gionnál, akinek eleve nincs temetője vagy sírja, ahová kerülhetne halála után, az számít a legelhagyatottabbnak, a legszámkivetettebbnek az adott társadalomban. A muszlim létére (nyilván) katolikus temetőben, annak is a legszélén elhantolt Szegény Kis Rahmánovicson[1] kívül Dimitrij, a Szenttamásra vetődött orosz katonaszökevény történetében is hangsúlyosan előkerül ez a probléma. Ő így bánkódik: „Lehet, hogy kifaragok magamnak egy sírkövet. Csak még azt nem tudom, hogy hol állítsam fel a sírkövet. A zsidó temetőben vagy a német temetőben? […] Kár, hogy nincs itt egy orosz temető.”[2] Ez a probléma előkerül a vészkorszak és a partizánok vérengzéseinek áldozatává vált zsidókkal, illetve magyarokkal kapcsolatban is: „Én nem nézhetem meg az apám sírját – mondta Korniss Flóra. – Elégették az apámat, és sehol sincs neki sírja.”[3] Illetve: „– Magát mindig tiszteltem. De leginkább Török Ádámot. Visz néha virágot a sírjára? – Nincsen sírja. A csatornába dobták és leúsztatták a ­Tiszába.”[4]

Az emlék(ezés) tovább élteti a meghalt személyeket

A Schrőder fivérek történetében Gion érzékletesen mutatja be, hogy a temetői megemlékezés mennyire fontos lehet a tovább élők számára: „A rendőrök úgysem fogják elhinni, hogy az apja sírja miatt jött ide – mondta Szivel Sanyi. – Addig fogják verni, amíg be nem vallja, hogy ellenséges ügynök, és akkor elviszik a szigetre. – Bizonyára letartóztatnak, ha megtudják, hogy itt vagyok […]. De mindenképpen látni szeretném az apám sírját. Ma éjszaka majd elrejtőzöm valahol, és holnap kimegyek a temetőbe.”[5] Az a szándék, hogy a háború végén elmenekült, immár idegenben élő Helmuth Schrőder az apjának sírkövet akar állíttatni Szenttamáson,[6] arra az ősi vélekedésre utal, hogy az emlékez(tet)és fenntartásához a tárgyi emlékmű is sokban hozzájárul, illetve hogy nem hal meg az, akire emlékeznek. A sír az emlékezők helyben maradását is szolgálhatja, ahogy azt a Virágot vinnék novella címével és legutolsó mondatával is nyomatékosítja: „Ildikó halála után is segített rajtam. Valójában azért akarok itt [ti. Magyarországon] maradni, mert minden héten virágot szeretnék vinni a sírjára.”[7]

Már a Gilgames eposzban is találkozunk azzal a gondolattal, hogy annak a halottnak a legrosszabb, akit elfelejtenek: „Szólj, barátom, Enkidu, szólalj! Beszéld el, amit alant láttál! Akire már lélek se gondol, találkoztál-e lenn olyannal? – Igen, találkoztam olyannal! A fazékbeli hulladékot, az utca szennyét gyűjti-falja!”[8] Ez az ősi hit motiválja az Ezen az oldalon című regényben azokat a magyarokat, akik barátjuknak „vastag, kemény oszlopból faragták ki a fejfát, nehogy megrohadjon egyhamar”;[9] Csoszogó Törökéket, akik „tíz birka árát költötték a temetésre és a fehér márvány sírkőre”;[10] Gion Mátyást, aki felesége nagyszüleinek készített „síremléket sok évvel később. Terméskőből”;[11] és azokat a német szülőket is, akik tehetősebbek lévén fényképet is tetettek kislányuk sírkövére: „– Ki az a Gizike Schladt? – kérdezte Bergernek a fia. – Itt van eltemetve a német temetőben – mondta az idősebbik Kiss Kurányi gyerek. – Rajta van a fényképe a sírkövön. Opana azt mondja, hogy a legszebb halott volt, akit valaha is látott. Szép volt és tiszta.”[12]

A síremlékek a közvélekedés szerint olyannyira biztosítják azoknak az emlékezetben való továbbél(tet)ését, akikre utalnak, hogy nemcsak rendszeresen illik virágot vinni a sírokra,[13] hanem még télen is gondozni kell „őket”, hogy láthatóak legyenek. Erre a szokásra máshonnan nincs adatom, Gion viszont teljesen természetesként írja le: „Az unokám születésnapját is kivártam, játszottam a gyerekekkel, délután pedig letisztítottuk a havat a német temetőben a Krebs család sírboltjáról és a Schankok kriptájáról.”[14] Sőt, bizonyságául annak, hogy a síremlékeket a néphit azonosítja azokkal, akiknek az emlékére állították őket, olykor még a nyelvben is azonosítják az elhunytakkal. A sírkődöntés történetében ezt olvassuk: „A Beck Ervint sokkal nehezebb lesz ledönteni – mondta Kiss Kurányi. – Vigyük mégis a Gizike Schladtot.”[15]

…és a kihalt közösségeket

Ahogy a fejfa vagy sírkő egy személyre vagy egy családra emlékeztet, úgy a temető egy egész közösségnek állíthat emléket. Szívbe markolóan jelenik meg tehát Gion műveiben az az elszánt küzdelem, amelyet a kihalás szélén álló kisebbségek utolsóként megmaradt tagjai folytatnak azért, hogy fenntartsák a sírkerteket mint eltűnőben lévő közösségük utolsó köztereit, hogy ily módon biztosítsák legalább emlékük továbbélését:

A német temetőben egy német asszony gondozta a sírokat. Őt nem gyűjtötték be a felszabadítók, mert ügyes magyar férje volt, aki összebarátkozott az új hatalommal, a német rokonok azonban gyűjtőtáborba kerültek, és nagyon úgy nézett ki, hogy éhen halnak ott, mielőtt elküldenék őket Németországba. […] A zsidó temetőben egy fekete ruhás, sovány asszony járkált minden nap. Haláltáborból jött vissza, azt hiszem, ő volt az utolsó őshonos zsidó kis szülővárosomban, sírrablóktól őrizte a temetőt. Fekete ruhájában feltűnő jelenség volt a fehér márvány sírkövek között.[16]

Küzdelmük azért olyan elszánt, mert ezeknek az „utolsó mohikánoknak” más tárgyi emlékük már nincs is, mint a temető. A „félhülye Sebestyén gyerek” például hiába próbált meg még egy fényképet szerezni Gizike Schladtról, az csak egyetlenegy példányban: a sírkövén volt megtalálható – amíg össze nem zúzták.[17]

…és eszméket is

Gionnál többféle elveszett értéket is megillet a végtisztesség. Nemcsak ember, hanem némely állat, sőt kivételes esetben más is méltó rá, hogy rituálisan megemlékezzenek róla. A Sortűz egy fekete bivalyért című regénynek[18] a címe is egy szeretett állat és több más alább taglalt elvont dolog emlékére – részben a temetőfalnál – leadott díszlövésekre utal. Gionnál vannak még különlegesebb emlékezés-rítusok is. A nemzeti hitvallásnak a temetőben elásását életrajzi ténynek vehetjük. A kiskamaszok babonája: a Hofanesz család sírjának kerülgetése viszont – ami Gionnál rendhagyó módon mimetikus (cselekvéssorral való) emlékezés – az író rafinériájának eredménye. Egy későbbi fejezetben lesz majd róla hosszabban szó, hogy az író által kreált sírkerülő babona – bár burkoltan – magyar nemzeti jelentőségű eseményeknek, illetve tragédiáknak állít emléket.

Az emlékápolók

A zsidó temetőt őrző Korniss Flóra és a német sírkertet gondozó Krebs Rézi közösségeik emlékének – mint az azokat képviselő élő személyek – talán utolsó életben tartói. Velük együtt Dimitrij, a sírkőfaragó orosz katonaszökevény és a fejfakészítő magyarok az emlékezet fizikai munkásai Gionnál. Hozzájuk hasonlóan a megemlékezés és ezáltal a közösségi identitás fenntartói, lelki-szellemi „munkásai” a siratást, a halottakért imádkozást végző öregek,[19] illetve a temetési szertartásokat általában vezető egyházi személyek és kántoraik.[20] Jellemző, hogy az elvetélt költő is verses halott­búcsúztatók írásában kamatoztatja csekély talentumát: „Hugyik Mihály rengeteg verset írt, és mindegyiket elénekelte a temetőben, sokan sírtak és sokan megállapították, hogy Hugyik Mihály jó kántor és jó költő.”[21] Hozzá hasonló szerepbe kerülnek más világiak, például a fentebb említett „beugró” búcsúztatók is; sőt volt, hogy maga az író[22] vagy regénybeli alteregója, M. Holló János mondott gyászbeszédet:

A temetőben öt vagy hat szombatista pap fogadott, rendkívül udvariasak voltak, megkérdezték, hogy mikor és hol akarok beszélni, azt mondtam, hogy elsőként akarok szólni a halottas ház előtt. Természetesen beleegyeztek, én elmondtam a beszédemet, pontosabban felolvastam, így nem figyelhettem meg, hogy bárki is meghatódott volna. Ezután jöttek a szombatista lelkészek. Én magyarul beszéltem, ők felváltva magyarul és szerbhorvátul. Két nyelven söpörtek le a porondról. Hosszabban, szenvedélyesebben és politikai utalásokkal beszéltek. És a szombatista énekkar egyházi dalokat énekelt.[23]

M. H. J. egy másik írásban szintén búcsúbeszédet mond: „egyik pincér ismerősétől kölcsönkért egy sötét öltönyt, magára öltötte, elutazott a kis faluba, elment a kis temetőbe, a sír szélén a katolikus pap mellé állt, és izzadt a fekete öltönyben”.[24] Idetartozik még a Lírikusok bandája nevű fegyenckórus is a Börtönről álmodom mostanában című regényben, ahol egy temetésen szomorú Ady-verseket szaval.[25] (Megjegyzésre érdemes, hogy a „Lírikusok” egy másik jelenetben misztikus hangulatú irodalmi estet tartanak: fáklyafénynél mondják verseiket rabtársaiknak egy börtönistállóban.[26] Valahogy úgy, ahogy a Symposion-mozgalom Zengő tombolás című szenttamási bemutatkozó estélyen is az előadók – köztük Gion is. Az előadás napján este ugyanis áramszünet volt a városban, így a helyi plébánostól, Sóti Mátétól kölcsönkapott húsvéti gyertyák világították meg a színháztermet.[27])

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

Nyitóképünkön: Gion Nándor 7. osztályos barátaival (forrás: Gionnandoremlekhaz.org)

_____________________

[1]      „a Szegény Kis Rahmánovicsnak az elhanyagolt temetőrész legszélén ástak sírt.” Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 113.

[2]      Zongora a fehér kastélyból [1993], 503.

[3]      Uo., 478.

[4]      Aranyat talált [2001–2002], 793.

[5]      Zongora a fehér kastélyból [1993], 474.

[6]      Uo., 508.

[7]      Virágot vinnék [2002 e.] = GNÉ/4., 525.

[8]      Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Ékírásos akkád versek, ford. Rákos Sándor, Európa, Budapest, 1974, 166.

[9]      Ezen az oldalon [1971], 133.

[10]     Rózsaméz [1976], 445.

[11]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 554.

[12]     Ezen az oldalon [1971], 118.

[13]     „– A Szentigaz senkit sem tanított kártyázni. – Engem megtanított. – Mit fizettél érte? – Egy csupor mézet vittem neki, és néha virágot viszek a sírjára.” Rózsaméz [1976], 405.

[14]     Aranyat talált [2001–2002], 791.

[15]     Ezen az oldalon [1971], 61.

[16]     A nőkről [2002 e.], 44–45.

[17]     Ezen az oldalon [1971], 142–143.

[18]     Sortűz egy fekete bivalyért [1982], 255–364.

[19]     „– Minden temetésen itt vannak – mondta, amikor továbbmentek –, nagyon rendes öregasszonyok.” Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 112.

[20]     Például: „[…] meghalt a német tanító […] Valaki még aznap elment Verbászra, elhozta onnan az evangélikus lelkészt, és másnap eltemették” Virágos Katona [1973], 100.

[21]     Mint a felszabadítók [1994] = GNÉ/4., 410.

[22]     A hagyatékban (OSZK Kézirattár, Fond 583/21) Guelmino Sándor és Németh P. István koporsójánál mondott beszéde található meg.

[23]     Rádiós világ [1993 e.] = GNÉ/5., 53–54.

[24]     Izsakhár [regény, 1994], 549.

[25]     Börtönről álmodom mostanában [1990], 252.

[26]     Uo., 386–387.

[27]     Horváth Futó Hargita, Lokális kontextus, elbeszélői szerepkörök és a szövegek átjárhatósága Gion Nándor opusában, Bölcsészettudományi Kar, Újvidék, 2012, 276.