Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.
Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:
„Pusztulásra ítélt temetők” (7. rész)
Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat. Sorozatunk előző részét érhetik el olvasóink: Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez.
A temetők és a történelem
Hadd szóljunk most csak annyit a vidék történetéről, hogy a legtöbb, a mai Vajdaság területén lévő magyar településnek volt úgynevezett nagyszaladása 1848–49-ben, illetve némelyiknek 1919-ben is, amikor a lakosságnak az életét mentve északra kellett húzódnia, ha nem akart áldozattá válni.[1] Ez alól Szenttamás annyiban kivétel, hogy 1848-ban az ostromlott településen rekedt magyarság a martalócok kegyetlenkedéseinek esett áldozatul. Szomorú mementóként alkották meg ennek emlékére Szenttamás mind a mai napig hivatalos szerb nevét, a Szrbobrán ’szerb erőd’ nevet, amelynek használata Gion Nándor általános iskolai tanulmányai alatt kötelező volt: hivatalos használatban a Szenttamást nem is volt szabad leírni. A település magyarságának 1918 őszén botoztatást és szabad rablást kellett elszenvednie,[2] és az már az iskolai történelemkönyvekből is ismert, hogy 1944–1945 fordulóján szinte az összes bácskai település magyar férfilakosságát megtizedelték a jugoszláv partizánok.[3] Nikola Petrović, a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottságának tagja 1944 őszén világosan írta meg, hogy előre tervezett etnikai tisztogatást végeznek: „szükség van olyan energikus lépésekre, amelyek biztosítják a Bánát, a Bácska és Baranya jugoszláv jellegét”.[4] Ekkor a szinte teljesen magyartalanított Sajkás-vidék után arányaiban a legnagyobb veszteség a szenttamási magyarságot érte. Ironikusan azt mondhatnánk, hogy bizonyára a helyi 1848-as hagyományból fakad, hogy Szenttamáson nem a férfiakra, hanem a teljes magyar lakosságra volt számítható a megtizedelés – bár túlnyomórészt itt is férfiak voltak az áldozatok: a legfiatalabb 7, a legidősebb 77 éves volt.[5] Gion tetralógiája főhősének, Gallai Istvánnak egy szerb szereplő így foglalta össze az akciót: „A németeket az utolsó szálig el kell takarítani, benneteket, magyarokat pedig alaposan megritkítani. Mert amíg sokan vagytok, örökös veszélyt jelentetek. Miattatok bármikor visszajöhet a magyar honvédség, […] aztán megint átszabják az országhatárt. […] A halálra rémisztett, gyáva magyarok maradhatnak, mert a gyáva emberek sokat dolgoznak, és minden hatalom szereti a dolgos embereket.”[6]
A fentiek miatt nem tűnik funkciótlan megjegyzésnek vagy úgy általában a második világháborús veszteségekre való utalásnak például, hogy a Postarablók című ifjúsági regény mindkét főszereplője természetesnek veszi, hogy egyiküknek sincs apja,[7] vagy hogy Gion első regényének a főszereplője a háború után is félt, mert hullákat látott úszni a folyóban.[8] Az 1941-ben született Gion egy helyen így foglalta össze a gyerekkorát: „A vérengzéseket követően azonban helyreállt a rend és a béke: szépen elvoltunk a sírkövek és a folyó mellett.”[9] Nyilván lehet itt, ahogy a regényekben is, csak a konkrét sírkövekre gondolni, de lehet tovább is…
A temetőkhöz kapcsolódó szomorú történetek azonban sajnos még a második világháború végével sem értek véget. Amikor a délszláv háború idején kezdett szétesni az a rendszer, amelyet az előző háború végén tömegsírokra alapoztak, nemcsak a régi tömegsírok kerültek elő, hanem újak is „keletkeztek”. Gion egy naplójegyzetszerű elbeszélésében például nem tudni pontosan, hogy a már Magyarországon élő író Vajdaságban maradt ismerőse melyikekre gondol, amikor mindenképpen „a legújabban feltárt tömegsírokról” akar beszélgetni az íróval.[10] Viszont jellemző, hogy ez foglalkoztatja a legjobban az otthon maradt barátot. Ahogy az is beszédes, hogy már az első szenttamási témájú Gion-novella szövege is „három temetés köré szerveződve beszéli el a Keglovics utca lakóinak életét”.[11]
A temetők kegyetlen realitását Gion a haláltábort megjárt zsidó asszony és gyerekkori játszótársa, az egykori német katona „balladát idéző”[12] szépségű történetében oldja fel a Zongora a fehér kastélyból című regényben. Így mutatva alternatívát, hogy az emlékezés e kiemelt terei a tragédiák után nemcsak a pusztulás és a felejtés, hanem a bocsánatkérés, sőt a kiengesztelődés helyei is lehetnek.[13]
Megszűnő közösségek – megszűnő temetők
Amit Foucault a temetőknek és a tükör jelenségének az összefüggéseiről mond, az különösen igaz a Gion műveiben megjelenő Szenttamásra, azzal a kiegészítéssel, hogy ott a temetőkben a városka lakosságának egykori képe tükröződik még látványosabban. A különböző temetők gyakori szerepeltetése részben az egzotikumokat is tartalmazó, még mindig színes helybeli nemzetiségi palettára utal. Másrészt a temetők a múlttal, a veszteséggel szembesítő hiányleltárak is, hiszen azon közösségek egy része már nem él a településen, amelyeknek a temetője még megvan: „A házakkal szemben […] kezdődnek a temetők: a református temető, amelyet mindenki német temetőnek nevez, mivel a reformátusok majdnem mind németek voltak, és a zsidó temető. Pusztulásra ítélt temetők – nincsenek már sem németek, sem zsidók a városban –, legalább húsz éve nem hoztak ide egyetlen halottat sem.”[14] Ám ezek a temetők is csak addig emlékeztetnek az ott nyugvókra, amíg a többi személy, illetve közösség kegyelete tart. A sírkertek ugyanis önmagukban csak korlátozottan képesek előhívni a kegyeletet: a lakosok jó esetben is csak addig tartják tiszteletben őket, amíg személyes emlékeik vannak az eltemetettekről. A személyes emlékezet és a kegyelet összefüggésére mutat az, ahogy az élők válogatnak a sírkövek között, mielőtt elviszik a kispadnak valót: akire emlékeznek, annak a sírkövét is tiszteletben tartják; akire nem, annak a sírkövét már viszik is.[15] Az idő előrehaladtával viszont, ahogy az élők személyes emlékei halványulnak – illetve ha a múltat el akarják törölni –, felszámolják a temetőket is.
Fakuló tükörről van tehát szó, amelynek csökkenő erejét láthatjuk azon, ahogy az emlékezés terét lassan, majd egyre gyorsuló tempóban felszámolja a még élők praktikus érdeke. Így derül ki a „változhatatlanság”, a „végérvényesség” toposzáról, az „időtlenség” és az emlékezet (megőrzésének) szimbolikus teréről a szomorú realitás: az emlék(ezés) sem örök, és az emlékhelyek sem azok. Így lesz először a zsidó temető kapujából tüzelő, majd a német temető legdíszesebb sírkövéből utcai kispad,[16] amit a további feltartóztathatatlan pusztulás követ: „A zsidó temetőnek már a kapuja sincs meg, Romoda, az ácsmester ugyanis egy hideg téli éjszakán kiemelte a helyéről, hazavitte és feltüzelte.”[17] Mert a kihalt közösségek temetőit Szenttamáson nem őrzik meg műemlékként sem, hanem hatósági támogatással tüntetik el: a német református „temetőt porig rombolták. Hogy az élő emberek ellenségei tudnak lenni egymásnak faji és vallási hovatartozás szerint, az is siralmas, de hogy a holtakat is meggyalázzák, az már a legdurvább embertelenség. A nyugati, civilizált államokban a régi temetőket bekerítik, bezárják, kegyelettel viseltetnek a holtak iránt.”[18] Ahogy Gion is írja: „a zsidó, a német, a nazarénus és az ókatolikus temetőt már ledózerolták, házak épültek a helyükön, új lakók költöztek be, esetleg az újabb háborúkból hozott tőkével. Velük kissé nehezebben értek szót, és nem csak azért, mert legtöbben nem beszélik az anyanyelvemet.”[19] A temetők tehát Gion műveiben egyfajta átalakulásra is képesek, de ez a folyamat, bár emlékeztet Foucault második pontjára, szöges ellentéte annak: a temetők ebben az átalakulásban végül teljesen megszűnnek (kivételezett helyek, és így heterotópiák) lenni.
Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.
Nyitóképünkön: Gion Nándor 1982-ben a Szülőföldem: Szenttamás című film forgatásán szülei házának udvarán (Németh Mátyás felvétele)
__________________________
[1] Papp Görgy, Nagyszaladás? De melyik? – Történelmi sorsfordulók emlékezete = Adryantól Adorjánig, szerk. Uő., Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 2003, 247–256.
[2] Pintér József, Szennyes diadal. Magyarirtás Szenttamáson 1944–1945-ben, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014, 143.
[3] A téma gazdag irodalmából lásd: Matuska Márton, A megtorlás napjai, Forum, Újvidék, 1991; Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában, Magvető, Budapest, 1991.
[4] Lásd: Nikola Petrović cikkét a Slobodna Vojvodina [’Szabad Vajdaság’, a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapja] 1944. okt. 28-ai számában, reprint kiadásból idézi: Forró Lajos, Jelöletlen tömegsírok, Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007, 14.
[5] Vö. Pintér József, Szennyes diadal; illetve Matuska, A megtorlás napjai, 264.
[6] Ez a nap a miénk [1996–1997], 644.
[7] Postarablók [1972], 96–97.
[8] Kétéltűek a barlangban [1967–1968], 96–98.
[9] „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget Füzi László [1998], 264.
[10] Mosolyra figyelni [1998] = GNÉ/4., 685.
[11] Horváth Futó, Lokális kontextus, 62.
[12] Elek, Gion Nándor írói világa, 173.
[13] Zongora a fehér kastélyból [1993], 478–479.
[14] Ezen az oldalon [1971], 59.
[15] Vö. Uo., 61.
[16] Uo.
[17] Uo., 59.
[18] Horváth Ilona, Filléres emlékeim, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012, 36.
[19] „Nincs időm észrevenni a történet eltűnését”. Gion Nándorral beszélget Füzi László [1998], 265.
