Nagypéntek van…
Hajnal óta reklámszövegeket
hallgatok.
Már-már versek.
Milliókhoz szólók.

Nagypéntek van.
Nagy verset kéne kiáltani.
Egyszemélyhez szólót.

„Briliáns hajszín.
Tutto mobili.
Ön is nyerhet.
Sok-sok-sok-sok.
Sokk, sokk, sokk, sokk.
Csak a kezét kell
Kinyújtani.”

Nagypéntek van.
Reklámszövegeket
duruzsol,
bömböl a rádió.
Az Ember kínhaláláról
majd egy későbbi
műsorunkban.
Ásítozik?
Ásítozzék nyugodtan.
A keresztre feszítésről
majd később.

Aztán felcihelődöm,
a galambokat riogatom
az ablakpárkányról.
Nagy úr csönget
az újságokért.
Ma, úgy látszik,
összejöttek a nagyok.
Nagy vers,
Nagy úr,
Nagypéntek…

„Nagypéntek van,
a holló mossa a fiát…
Hiába írnak az újságok
bármit,
olyanok EZEK, mint
a zsidók: leköpdösték
az embert, majd a szemébe
röhögve a derült égre
mutattak: nicsak, megeredt
az eső?!
Kézcsókom a kedves feleségének!”

Megreggelizem:
kanál méz,
csalántea
margarinos kenyérrel.

„A hercegovinai szerbek
lőtték Dubrovnikot.”

Nagypéntek van,
folyton erre gondolok:
a Három keresztre.
S már megint lőtték
Dubrovnikot.
Nagypéntek van…
Meg kéne szülni azt a
Nagy verset
Azt, hogy nem a föld dübörög,
én zokogok.
Meg azt a pikkelyes törzsű
platánt
a József Attila sugárúton.
Hogy nem a föld dübörög,
Csak a sárga villamos.

(Te melyik nemzedékhez
tartoztál?
S kik sütkéreztek
nagy verseid fényében?)

Ő a keresztfán,
Te a síneken…

Nem a föld dübörög,
én kiáltok:
Nagypéntek van.

Nagypéntek, s kettőtök
fényéhez képest
minden csak sápadt képzelgés.
Kegyes szemkendő
a sortűzre váró
vak szemén.

Nagypéntek van.
Két mártír közt fohászkodom,
Két vértanú közt
egy lator.

A harangok hallgatnak,
a holló mossa a fiát.
Dünnyögni próbálom az imát,
a zsidók már köpködik
népünk szent fiát.
S a költők görgetik
a mozdíthatatlan Attilát.

Mert háromra állni fognak
a három keresztek.
Most még csak az ég
permetez.

Vagy ez már az árulók
nyála?

Nagypéntek van.
Uram, kik már
tudjuk a titkot,
borzongva gondolunk
a feltámadásra.