Szinte a Vardartól a Triglavig terjed ezekben a napokban az a térség, amelyen belül megszámlálhatatlan válság tört ki. Forrong az egykori Jugoszlávia minden egyes tagköztársasága, kivéve Szlovéniát.
A leginkább Macedóniában feszült pattanásig a helyzet. Miután a tavaly decemberi választásokon a két legnagyobb párt, a kormányzó VMRO DPMNE Nikola Gruevskivel az élen és az ellenzéki, Zoran Zaev vezette Macedónia Szociáldemokrata Szövetsége (SDSM) szinte azonos eredményt értek el, mindketten győztesnek kiáltották ki magukat. Azóta tart az országban a parlamenti válság, amely a múlt héten tetőzött, amikor a szociáldemokraták a többi ellenzéki párttal összefogva házelnökké választották az albán nemzetiségű Talat Xhaferit, az Integrációs Demokratikus Unió soraiból, amivel tulajdonképpen igazolták, hogy rendelkeznek a kormányalakításhoz szükséges többséggel, csak hát Gjorge Ivanov államfő mindeddig nem volt hajlandó Zaevet megbízni a kormányalakítással. Zaev később jelezte, hogy ahogyan a parlament elnökét megválasztották, úgy kormányt is alakítani fognak. Miközben az ellenzék sajtótájékoztatót tartott, a tüntető tömegek benyomultak a parlamentbe, ütöttek-vágtak, a több mint 80 sérült között volt Zaev és több újságíró is.
Másnap az ügyészség vizsgálódni kezdett az ügyben, a belügyminiszter pedig jelezte, kész benyújtani lemondását a rendőri erők mulasztása miatt. A kormányalakításra készülő ellenzékiek cáfolták azokat az állításokat, amelyekkel a tiltakozókat a korábbi hatalom uszította. Vagyis: hogy a macedónoknak kötelező lesz albánul tanulniuk és úgy általában albán dominancia következik.
Az egyre hangosabb albán követelésekkel kapcsolatos egy másik válsághelyzet is: Edi Rama albán elnök kijelentette, hogy amennyiben országa nem lesz az EU tagja, készek uniót létrehozni Koszovóval. Erre még rátettek egy lapáttal a dél-szerbiai albán többségű térség politikusai is, akik előrevetítették, hogy Nagy-Albániának ők is a részei lesznek. Amikor pedig mindezt Aleksandar Vulin miniszter is kommentálta, természetesen minimum háborút emlegetve, máris határokon átívelő fesztivál lett a dologból.
És akkor az albán kötődésű botrányoknak korántsem értünk a végére. Franciaország nem adta ki Szerbiának Ramush Haradinajt, aki ellen Belgrád szerbek ellen elkövetett háborús bűnök miatt szeretne eljárást indítani. Mielőtt még a negatív döntés megszületett volna, az érintett személy fivére, Daut Haradinaj parlamenti képviselő nem kevesebbet állított, mint, hogy háború lesz, és nem marad egyetlen szerb sem Koszovó területén, ha megtörténik a kiadatás. A párizsi elutasítás után a belgrádi hatalom vette át a „balhékirály” szerepét. Vučić a döntést botrányosnak, szégyenteljesnek és jogellenesnek nevezte, a szerb küldöttség pedig kivonult az Európa Tanács parlamenti közgyűléséről.
Látszólag kevéssé válságszagú a hír, miszerint pénteken Montenegró parlamentje megszavazta az ország NATO-tagságát. De csak látszólag, mert ez a döntés mögött is komoly nekifeszülések vannak. Eleve, a döntés úgy született, hogy a 81 tagú parlament 46 képviselője szavazott rá, az ellenzék ugyanis, a Szociáldemokrata Párt kivételével bojkottálja a képviselőházat. Az ülésre Cetinjén került sor, az ellenzékiek az épület előtt tüntettek a döntés ellen. Ha tudjuk, hogy tavaly a választások napján tartóztattak le egy militáns csoportot, amely fegyveres lázadást készített elő, amely mögött az eddigi hírek szerint Moszkva állt, akkor nem nehéz kitalálni, hogyan tekintenek az oroszok erre a keményen Nyugat-barát lépésre és korántsem arról ismertek, hogy annyiban hagynák a dolgokat.
Képzeletbeli Jugóvíziós kapcsolásunkban Zágráb következik, ahol kormányválság tört ki, miután a Horvát Demokratikus Közösség által delegált Andrej Plenković kormányfő a koalíciós partner Most soraiból kinevezett három miniszter leváltását indítványozta. Az indoklás az volt, hogy a három miniszter a kormányülésen nem szavazott a kormányfő javaslatára, hogy utasítsák el az ellenzék által követelt bizalmi szavazást Zdravko Marić pénzügyminiszter ellen. Az ellenzékiek szerint a minisztert felelősség terheli az Agrokor csődje miatt, ráadásul korábban a cégcsoport egyik igazgatója volt.
A fent felsoroltak nagyjából ugyanabban a két-három napban zajlottak és eléggé ijesztő perspektívát tárnak elénk.
Amikor a nyolcvanas évek végén válságba került az akkori Jugoszlávia, egy nagy, centralizált országról volt szó, ahol mindezeket a válságokat részben Milošević gerjesztette, így aztán elég hosszú ideig kontroll alatt is tudta tartani, illetve sejteni lehetett egy menetrendet is.
Nagyjából tudhattuk, hogy a koszovói zavargásokat követően a kilencvenes évek elején Szlovénia után a horvát térség, Bosznia, majd ismét Koszovó következik. Ekkor a néhai szerb elnök számára be is zárult a kör, megbukott. A nemzetközi közösség meg örült, hogy kétballábas válságkezelése ilyen véget ért.
Csak hát az akkor gerjesztett indulatok megmaradtak, a rendezetlen területi, nemzeti és egyéb ellentétek is nyitottak maradtak és tudni lehetett, hogy előbb-utóbb ismét felizzanak az indulatok. Szerbia továbbra is olajat fog önteni a koszovói tűzre, az egyre tömegesebb és erősebb albánság Macedóniában és Montenegróban is nagyobb jogokat fog követelni magának, Bosznia esetében pedig már a daytoni békeszerződés tökéletlensége kódolta a folyamatos válsághelyzetet.
Ma, 2017-ben legalább olyan súlyos válság sújtja a volt jugoszláv térséget, mint a kilencvenes évek elején, a körülmények azonban jócskán megváltoztak. Az Egyesült Államok álláspontját, balkáni érdekeit jelen pillanatban talán még Donald Trump sem ismeri tisztán, az Európai Unió el van foglalva saját magával, a Brexittel, a menekültválsággal, az erősödő orosz befolyással, a térségben pedig ezek a válságok most, gerjesztő vezér hiányában spontánul, egymástól függetlenül törnek ki és tetőznek.
Ha pedig igazak a felvetések, hogy egyes erők mögött nyugati illetve orosz háttérszél van, vagyis, hogy mondjuk a szerb hatalom, a montenegrói ellenzék és a boszniai szerb hatalom Moszkva támogatását élvezi, míg az albánok, a bosnyákok, a montenegrói hatalom és a macedón ellenzék az EU érdekeit képviseli, az azt jelentené, hogy a térség száz év elteltével ismét nagyhatalmi összetűzések ütközőpontjává válna, amiből az itt élők csak vesztesként kerülhetnek ki.
A jegyzet a Családi Kör hetilap 2017. május 4-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.
