A Keszég Károly halála óta megtartott megemlékezésen szinte minden évben ott voltam, csak akkor nem jelentem meg, ha valahova aznap el kellett utaznom. Ezt terveztem az idén is, ráadásul a szervezők egyikétől felkérést kaptam egy rövid beszédre. Miután megérkezett a facebook-üzenet, annak szövegét el sem olvastam, csak egy ott talált meghívóra összpontosítottam. De ez volt a baj, ugyanis indulás előtt még egyszer ránéztem és meglepődtem, ez egy régi meghívó volt, rajta a megtartás dátumaként 2014. május 27. napja szerepelt, a szentmise kezdetének időpontja pedig 17 óra volt. Mivel az üzenet szövegében fél öt állt, így nem tehettem mást, igyekeztem, hogy legalább 17 órára odaérjek.
A beszédet így önhibámból nem tarthattam meg a következő okok miatt:
- A szervezők rögtönözve új programot állítottak össze, mivel nem vették észre, hogy megérkeztem,
- Nagy szerencse, hogy nem vettek észre, mert hallván a felszólalókat, a mondanivalóm nem illett közéjük, emellett pedig, amennyiben elmondom, a megjelentek közül a többség kellemetlenül érezte volna magát. Ekkor döntöttem úgy, hogy az elmondani szándékozott szöveget inkább leírom és megjelentetem, mert így kisebbségben lesznek azok, akik nem fognak örülni mondanivalómnak.
De lássuk, mit szerettem volna a megemlékezésen közölni:
Főtisztelendő úr, tisztelt vendégek és megemlékezők!
Én szubjektívan, teljesen személyesen kívánok megemlékezni Keszég Karcsiról, akit valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek elején láttam először, a Tanyaszínház egyik előadásában. Nem tagadom, nagy hatással volt rám a hangja, így figyelemmel kísértem további életútját, hiszen az akkoriban látható öt földi TV-adó közül – szerintem – egyedül az Újvidéki Televízió magyar adásának volt nézhető műsora. Ő is tagja volt annak a fiatal gárdának, akik szinte megreformálták az akkori tévézést, aminek eredménye az lett, elküldték őket a tévétől. Miután Bódis Gábor és Németh Árpád létrehozták az első magyar nyelvű magán hetilapot, Keszég Károly nagyon gyorsan meghatározó személyisége, majd főszerkesztője lett. Írásai olyan nagy hatással voltak rám, hogy erről-arról én is lejegyeztem valamit, amit még meg is jelentettek. A szinte mindennapi munkakapcsolat 1992 májusától, az oromhegyesi háborúellenes megmozdulás kezdetét követően alakult ki közöttünk, ami a munkanélkülivé válásom után négy éven keresztül, a haláláig tartott. Elmondhatom, nagyra becsültem munkáját, alig vártam, hogy elolvashassam írásait, de ami a legfontosabb, legjobb barátomnak tekinthettem és ő is elfogadott barátjának.
Milyen is volt Karcsi? Mondhatom úgy is, elveket és értékeket képviselt, amelyeket írásain keresztül közvetített is, mindnyájunk számára. Ezek az elvek és értékek nem voltak sem jobb, sem baloldaliak, nem mondhattuk el róluk azt sem, hogy konzervatívak, esetleg liberálisak lettek volna, talán a legegyszerűbb úgy mondhatjuk emberiek voltak, mivel Karcsi volt az EMBER, az ÚJSÁGÍRÓ, az egyén, akinek gerince volt, mégpedig minidig egyenes.
Húsz évvel ezelőtt, május közepén dönteni kellett: Fenn tudjuk-e még tartani a Naplót? A körülmények hatására egyedül a nem volt a lehetséges válasz. A Napló halálába belehalt Karcsi is.
Elmúlt húsz év és sok minden megváltozott. Nemzeti közösségünk vezetőinek nagy többsége, még a valamikori „harcostársak” közül is többen, immár nem elveket, sem pedig értékeket képviselnek, hanem kicsinyes egyéni, családi és kisközösségi (attól félek, még akkor sem tévedtem volna, ha azt mondom: sógor-koma-jó barát) – anyagi – érdekek köré sorakoztak fel. Eluralkodott közöttünk a csordaszellem, vannak olyan „vezérek”, akik elvárják a nemzeti közösségünk egyszerű embereitől, hogy – parancsszóra – „együtt bégessenek a nyájjal”. A médiumok, az újságírók esetében is megszületett az elvárás, a megválasztott és önkinevezett vezérek által terjesztett propagandát kell megjelentetni. Nem kívánatos, ha egy újságíró gondolkodik, ha van véleménye, ha ezeket a gondolatokat le is meri írni, ezért olyanokat kell irányítószerepbe (legyen az főszerkesztő, igazgató bizottsági elnök, esetleg más döntéshozó) helyezni, akik vagy cenzúráznak, vagy pedig öncenzúrára kényszerítenek. De talán nem is ezek a legrosszabb esetek, hiszen az is megtörténik, hogy elvárják közösségünk tagjaitól, hogy „istenítsék” a köpönyegforgatókat, akik a XX. század végén élen jártak a háborús uszításban, a sovinizmus elterjesztésében, a háborús bűnökre való felbujtásában, esetenként azok elkövetésében, most pedig Európa-párti reformereknek szeretnék önmagukat eladni. Csak a vak nem látja, ez nem bibliai Saulus-Paulus átalakulás, hiszen a megbánásnak, a felelősség vállalásának még csak nyoma sincs.
Számomra ezért hiányzik a megalkuvást nem ismerő Karcsi, az ő helyzetelemző és iránymutató írásai. Hiányzik az EMBER, hiányzik az ÚJSÁGÍRÓ!
Végezetül annyit, egy szál sárga rózsát hoztam Karcsi sírjára, hiszen azt szerette legjobban, de ez az a virág, amely az Illés zenekar zenéjén felnőtt generációkat is jelképezi. Nyugodj békében barátom!
A végére csak annyi: nemzeti közösségünk egyik meghatározó újságírója halálának 20. évfordulójáról a délvidéki magyar média nem emlékezett meg. Ha nem lett volna a Magyar Szóban egy fizetett megemlékezés, arra kellene gondolni, ez meg sem történt. Kezd kialakulni egy eseménylánc, amelynek a végét még a víznéző asszony sem látja:
- 25 évvel ezelőtt játszódott le az oromhegyesi háborúellenes megmozdulás – megemlékezés sehol (kivéve a Szabad Magyar Szót és a Családi Kört),
- 40 éve létezik a Tanyaszínház (megemlékezés sehol, de az idei előadás támogatását megtagadták).
- 20 éve hunyt el Keszég Károly, az egyik legjelesebb délvidéki magyar újságíró (erről már fenn írtam).
Ha bármi lesz még, arról is be fogok számolni!
