Néhány nappal ezelőtt értünk haza Prágából, a Guns N’ Roses koncertjéről. Nem vagyok a huszonöt éve erre várók körében, mivel én is a rokcerek újabb generációjába tartozom, körülbelül két éve szerettem meg a rockzenét, beleértve a Guns-ot is. Emlékszem, a Sweet Child O’ Mine-t hallottam tőlük először, s már akkor tudtam, hogy ők a kedvenceim közé fognak tartozni. Aztán lassan megismertem a többi számukat is, nagyon megszerettem őket. Tavaly december elején egyik reggel a suliban felnéztem a netre, és lám, kijöttek az európai turné dátumai. Nagyon örültem ennek, egyből néztem, hogy ugyan lesz-e Pesten koncert, de a legközelebbi helyszín Bécs volt. Mikulás napján vettük meg a jegyeket, végül Prágára esett a választás. Rögtön le is töltöttem egy visszaszámláló alkalmazást a telefonomra, akkor még kétszáznyolc nap volt hátra a koncertig, ami akkor még hosszú időnek tűnt, de aztán gyorsan eltelt, és elérkezett a Prágába utazás napja.
Koncert előtt két nappal érkeztünk meg, kicsit kalandos volt az út innen, Vajdaságból. Majd a koncert előtti napon bementünk a városközpontba „turistáskodni”, rengetegen viseltek Guns-os pólót, jó volt látni, hogy ilyen sokan készülnek a koncertre. Bementünk a Hard Rock caféba is, és amikor beléptünk, ki nem találjátok, melyik dal szólt, és melyik klip ment a tévékben. Hát persze, hogy a November Rain. Többek között ki volt állítva Slash egyik pólója, meg még pár Velvet Revolver-es cucc. Sikerült kinyomoznom, hogy az Augustin hotelben volt a banda elszállásolva, reménykedtem, hogy valamelyik taggal összefutunk a hotel környékén, de sajnos nem sikerült egyikükkel sem találkozni.
Majd eljött a várva várt nap, körülbelül fél ötre érkeztünk a koncert helyszínére, rengetegen voltak, én még nem láttam ennyi ember egy helyen, főleg nem gunnereket. Rengeteg magyar volt, akármerre mentünk, mindenfelé lehetett hallani magyar beszédet. Még koncert előtt vettünk egy turnépólót, amire rászántam a zsebpénzem egy részét, de hát egyszer van Not In This Lifetime turné, nem maradhatok turnépóló nélkül. Utána megindultunk a kapuk felé, a standing B-be szólt a jegyünk. Sokan voltak beöltözve Axlnek, skótszoknya, kill your idols-os póló, bandana és egyebek… Az ellenőrzésen körülbelül két perc alatt átjutottunk, nem volt nagy valami, belenéztek a táskákba, aztán kicsit áttapogattak, ennyi volt az egész. Aztán előrébb mentünk, meg is találtuk az ideális helyet, kábé három méterre voltunk az elválasztó korláttól. Ekkor már játszott az első előzenekar, ők nem igazán nyerték el a gunnerek tetszését. Biffyék már annál inkább, ők keményebb zenét játszottak.
Majd megjelent a Guns-logó a kivetítőkön, ekkor már mindenki izgatottan várta, hogy elkezdődjön végre a koncert. Jött McBob bevezetője, majd megszólalt az It’s So Easy, és elszabadult a pokol. Sokan énekeltek, ugráltak, érezhető volt a rockzene ereje. Nagyon meglepődtünk Axlen, nem gondoltuk, hogy ilyen jó formában van. Nagyon örültem, hogy láthatom élőben a világ egyik legjobb gitárosának tartott személyt: Slasht. Nagyon laza volt, mindenki ámulattal hallgatta a szólóit, amelyek még az átlagosnál is hosszabbak voltak, és egyáltalán nem volt unalmas, úgy tűnt, kínzás lenne számára, ha nem szólózhatna valamelyik számban, látszik rajta, hogy nagyon szereti amit csinál. Duff nagyon jól tartja magát, igazi rocksztáros kinézete van, és persze a játékát sem lehet kifogásolni.
Jó volt látni, hogy a „mesterháromas” ilyen jól érzi magát, és tele vannak energiával. Eddig nem nagyon komáltam a Chinese Democracy albumot, de a koncerten rájöttem, hogy mennyire jó szám például a Better, vagy a címadó dal. Aztán sorban jött a többi szám, nem volt nagy szünet köztük, de nem is volt rá szükség, így volt jó az egész. Nagy meglepetés volt számomra, hogy játszották a Yesterdayst, a Used To Love Hert és a My Michelle-t, mert tudtommal ezek azok a számok, amelyek ritkábban fordulnak elő a koncertjeiken. A kivetítőn az animációk fenomenálisak voltak, főleg a Yesterdaysnél. Mellettünk állt pár fiatal, az egyik fiú a másik nyakában ült, és egyszer csak elordította magát, hogy „take me doooown!”, aztán rajtuk nevetett mindenki ott körülöttük. A Sweet Child O’ Mine volt a legjobb véleményem szerint, itt a refrénnél tényleg nagyon érezhettük, hogy mindenki énekel, ami felemelő érzés volt. Azt hiszem a November Rainnél vonult be Axl napszemüvegben és hátrafelé fordított baseball sapkában, ezt mindenki megmosolyogta.
Aztán a végén felvittek neki egy üveg sört, ez is nagyon megmaradt bennem. A Black Hole Sunt nagyon jól előadták, a refrént itt is szinte mindenki énekelte, megemlékeztünk kicsit Chris Cornellről, aztán folytatódott a tombolás, jött a Knockin’ On Heaven’s Door, majd a Nightrain. A ráadásban megszólalt a Whole Lotta Rosie, s reménykedtünk, hátha felbukkan Angus, de végül nem bújt elő,  ám ettől függetlenül is egy szép gesztus volt Axléktől, hogy ezt a számot is eljátszották, igazi AC/DC-feelingje volt, mellettünk a fiatalok ekkor már kezdtek keményebben pogózni. Volt Patience és Don’t Cry is, ami azért volt meglepő, mert a koncertek nagy részén csak az egyiket játsszák a kettő közül. Majd nem sokkal később megszólalt a Paradise City, én pedig rájöttem, hogy nem akarom, hogy vége legyen a koncertnek, egyszerűen olyan jó volt. A vége felé, amikor beindult a szólós rész, egyszerre lőtték fel a tűzijátékokat, beindultak a füstgépek, a konfettik, egy csoda volt, felejthetetlen élmény. És vége lett. Meghajoltak, majd levonultak. Akkor kezdődött a kabaré, megindult egyszerre a tömeg kifelé, mi kicsit vártunk ugyan, de még így is belekerültünk a tolakodásba.
Csak egy-két nappal a koncert után fogtam fel igazán, hogy láttam a világ egyik legjobb bandáját élőben, nagyon-nagyon-nagyon örülök, hogy ott lehettem, a jegy pedig egy új ereklye lett a szobámban. Szóval, aki teheti, nézze meg őket élőben, mert nagyon nagy élmény. Rock N’ Roll!

Vendégszerzőnk: Paku Noémi

Tudjuk, hogy felvételről nem az igazi, de a koncertélménybe itt bárki belekóstolhat: