Szondi Györgynek, közös forgatásunk emlékére

(Veliko Tirnovo)

A bedekkerben kontra és rekontra:
mert ahol épp időzöl, ott a top –
de vannak retusálatlan lapok:
ki lódíthatna szebbet, mint a Jantra?

A gyermekkori emlék most se csal meg,
hogy nincs ilyen (és mégis látható
e három rendhagyó dimenzió):
Kosztka ecsetjét kívánja, mint a Baalbek.

A hegyoldalban végleg megtapadni
a cári Patyomkin-bástya alatt,
mit az utókor múltunkhoz ragaszt –
s a bizonytalan időben maradni:

ez lényeges; és fényjáték akármi,
mint színes álmok díszletévé válni.

(Arbanaszi)

A dombok nyirkos páraködbe hűltek,
hogy sejthető csupán a sziluett,
mi évszázadok dús logója lett:
miként éltek az albán menekültek.

A nagycsalád a kerevet szövetjén
törökülésben, Allah szent nevében
a sokvallású Balkán egyhelyében –
s egy közös Isten sandít át a mezsgyén.

A deszkakapun fekete pillangó:
fél éve távozott el Szvetla épp
– ki mond érte szakszerű misét? –
az ember fia (lánya) oly hullandó…

Ezt mindenkinek muszáj látnia:
ím, a dúsgazdag Albánia!

A sóvár szív a hegytetőre tör
és fentről pillant önmagára le –
a fenti szél a legszebb térzene
és Szófiája platóni gyönyör.

A völgyben diszkréten megül a szmog
és kéjes-lustán nyúlik el Bojána,
az Elnök Úrnak fölverve a párna
s az ablak alatt silbak sem kahog.

A kőmedve a halandóság szobra:
úgy lép, akár egy kitömött demó,
a fő törvény: a málnadézsma jó –
és vízió a lesipuskás bokra.

Mi elmegyünk, de végleg itt marad
a mellkasunkra görgő kőpatak…

(2002)