A kedvtelésből vagy szükségből elkövetett orvvadászat között semmi különbség sincsen –
a büntetés és a következmények tekintetében. A vadra vár: a kifeszített háló, a csapda, a kelepce, a kiásott vermek némi aljnövényzettel… Az orvvadász, aki csak kedvtelésből jön, tehetetlenül és kíváncsian néz a vadra. Csodálja és retteg tőle (minden szenvedélynek megvannak a maga félelmei).
Az orvvadász, akit a szükség hozta, tiszta lappal kezd, már jó előre.
Amikor a kedvtelésből érkező orvvadász találkozik a vaddal, amely szökni sem próbál, s szemében nyoma sincs a visszavonulásnak, de a csapdát már megtalálta, apró pöttyök jelzik ezt pupilláján, akkor az orvvadászt önnön csodálkozása ejti foglyul, s vadászszenvedélye a vad szemében egyre kisebbé törpül – a teljes eltűnésig. A kíváncsiság túlnő a rácsodálkozáson, s még azon is túl a csodálat, persze némi félelemmel telve, nehogy felébredjen a vadban a vad.
A vad szemében szikra és csillogás villan szelíden, mint téli estéken a távoli csillagok, mint a csiszolt kristály, tisztán és fényesen.
A vadászszenvedély valami sokkal mélyebbé fejlődik tovább, és az orvvadász letérdel a vad elé, mintha imára, bűnbánatra ereszkedne, mert túl messzire ment. Most eggyé válnak a fémben, a veremben, a csapdában. A vad megadja magát, de a tekintetében semmi sem utal arra, mintha elfogták volna. A szeme épp az ellenkezőjét mutatja – ő nem veszít.
Az orvvadász a csillagok miatt adja meg magát. A szabadságvágy mindkettejüket elhagyta, s az orvvadász gyengéden mindkét karját a vad nyaka köré fonja.
Így éri őket az esős őszi reggel. Az esőszemek apró szegekként verődnek a felázott erdei út pocsolyáiba, és gyűrűszerű alakzatokat formáznak, amelyek egyre csak növekedve kínálkoznak, majd szétszakadnak – el nem fogadottan. A tócsában úszik az ég szakadozott, kilyuggatott foltja és a szederbokor zöldes árnya.
A vad és az orvvadász a szemével társalog: szerencsénk van, a vadőr átaludta az őszi reggelt.
Annak a szemében, aki látszólag erősebb – az egyezség: tiéd a bokor, védett hely és csendes (az elővigyázatosságot már kitanultad), az enyémek pedig az őszi eső szegei és a felázott út.
Összegyűjtöm a kék ég foltjait a tenyeremben, s emlékbe még a reményt, csak attól tartok, egyszer még vár valahol rám a saját csapdám – üresen.
Doboj, 1983
Szabó Palócz Attila fordítása
