Dőlt hóval vegyest márt a zápor:
országosan téli eső!
Állt tavasz óta kint a pásztor,
lucskosan, akár a mező.
Állt nyája szobraként talán már
tavaly ősz óta!
Irigyeltem
gyermekként már őt, aki ott
tűző napon és jéghidegben
abban a suba-kunyhóban lakott.
Állt és állt moccanatlan állván –
s dehogy is állt! Haladt, futott!
Bégte körül tengernyi zsenge bárány, –
tegnap barik, ma vén juhok.
Izmos kosok, vad hím-csatában
csattantva össze szarvukat.
Nyítt-rítt gyapja után a
tarkopaszra nyírt birka-had.
Bocik bősz fejbikákká váltak –
Állt s röpült a juhász, gulyás,
Vitte őt minden időn át a
maga-csinálta csoda-ház.
Kis kápolnában, út-mentében
ahogy a szentek, Máriák:
állt kanász és csikós aképpen:
járt köröttük is a világ.
Állt a pásztor, mint faköpenyben
őrséget álló katona;
lábához bújt, hogy melegedjen
két terelés közt a kutya.
Állt őrt száz évek, ezer évek
óta csordás, kondás, – vadász;
idézze őket ez a gyász, –
s ugyanakkor diadal-ének!
Álltak tömören, mint a bálvány,
ha dörgött, ha derült az ég,
hol begyúrván, hol meg kigyúrván
süvegük csúcsos tetejét.
Álltak a világ teremtése
óta a vízhatlan suba
oltalma alól ki-kinézve,
megannyi Ábel-ősapa.
A kívül bőrös, belül prémes,
a földig le-leengedett:
védte őket az egyszemélyes
első emberi épület.
Hű másolatául még annak
az agg fatörzsnek, amelyet
üregesre hangyák kapartak,
vagy villámcsapás égetett.
Vallja nagy idők távolából
rokonnak is őt, a „silány
bundát” mind az eszkimó-sátor,
a tűzföldi, az indián.
Irigyen? Nézem ma riadva:
s ha támadnak megint idők,
hogy bújnak istenadta lakba
kivert nyája s nyáj-őrizők?
Megy a világ, egy helyben állok
és megyek mégis – kifelé.
Kanyarít vállamra palástot,
esős hózáporral a tél.