Aleksandar Vučić november 22-én, a tartományi vezetőkkel folytatott megbeszélésen elmondta, hogy Vajdaság Szerbiához való csatolásának századik évfordulóját méltóképpen fogják megünnepelni, a központi ünnepség pedig Belgrádban lesz. Ezután történelemtudását csillogtatva
kijelentette:
„…Szerbia számára nincs fontosabb dátum annál, mint amikor a Nagy Nemzetgyűlés úgy döntött, hogy Vajdaságot Szerbiához csatolják…” „…Ezzel megmutatjuk, hogy közösségünket nem lehet semmivel sem megtörni, és hogy mennyire szeretjük és tiszteljük mindazokat, akik a többnemzetiségű Vajdaságban élnek, akik békében élnek itt, és a hazájuknak tekintik ezt az országot…”
Akkor nézzük a tényeket: 1918. november 18-án összeült egy testület, az azonban nem Nagy Nemzetgyűlésnek (Velika narodna skupština) nevezte önmagát, hanem a Bánátban, Bácskában és Baranyában elő szerbek, bunyevácok, valamint egyéb szlávok nagy nemzetgyűlésének (Velika narodna skupština Srba, Bunjevaca i ostalih Slovena u Banatu, Bačkoj i Baranji). A testület összetétele: a 757 (ki tudja, hogyan, de biztosan nem demokratikus úton megválasztott) küldöttből 578 szerbnek, 84 bunyevácnak, 62 szlováknak, 21 ruszinnak, 6 németnek, 3 sokácnak, 2 horvátnak, 1 pedig magyarnak vallotta magát. Figyelemre méltó a terület is, ahonnan a gyűlés tagjai érkeztek. A felsorolt városok között megtalálható Baja, Mohács, Pécs, Temesvár, Lugos és Resicabánya is, Szerémséget azonban még csak meg sem említik (még a testület nevében sem), így felmerül a kérdés: Mi köze ennek a későbbi Vajdasághoz? (Tekintsék meg a mellékelt térképet!) Úgyszintén
érdemes összehasonlítani a küldöttek összetételét e terület nemzetiségi összetételével.
Az összehasonlítás nem teljesen hiteles, hiszen a trianoni határmódosítással a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt terület nem egyezett meg a mellékelt térképen látható területtel. A másik ok, hogy a békeszerződéssel lehetővé tették a Délvidéken élő magyaroknak, hogy ha akarnak, költözzenek át Magyarországra, a Magyarországon élő szerbeknek pedig az új államalakulatba való áttelepülést. Mindez azt hozta magával, hogy 1921-ig a (trianoni) Vajdaságban a magyarok száma több tízezerrel csökkent, a szerbek száma pedig pár ezerrel megnövekedett.
Amint látható az összehasonlításból, az egész kvázi demokratikus döntés semmilyen legitimitással nem rendelkezett. Nagy baj volt a jogszerűséggel is, hiszen egészen a trianoni békeszerződésig – hiába esett szét a Monarchia – a terület a Magyar Királysághoz tartozott, azaz az 1918 októberében bevonuló szerb hadsereg megszálló volt, hiába hozták létre Újvidéken a Szerb Nemzeti Bizottságot, amivel az itt élő szerbek átvették a terület feletti igazgatást. Hasonlóan lehet értékelni a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1918. december 1-jén történt kikiáltását is.
Igencsak furcsa a „Nagy Nemzetgyűlésre” hivatkozni, mivel azt nemzetközileg senki sem ismerte el. Ehelyett megszületett a trianoni békeszerződés, amely meghatározta a Magyar Királyság határait az új „birodalommal”, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal:
„42. cikk. Magyarország a maga részéről lemond a Szerb–Horvát–Szlovén Állam javára a volt Osztrák–Magyar Monarchiának mindazokra a területeire vonatkozó összes jogairól és igényeiről, amely területek Magyarországnak a II. rész (Magyarország határai) 27. cikkében megállapított határain kívül esnek, és amelyeket a jelen Szerződés, vagy a jelen ügyek rendezését célzó bármely más szerződés a Szerb–Horvát–Szlovén Államhoz tartozóknak ismer el.”
Igaz, ennek átültetése a gyakorlatban nem ment egyszerűen, több kisebb-nagyobb módosítást is végrehajtottak, így alakult ki az 1921-es állapot, ezután következett be az első hivatalos népszámlálás. A lényeg, hogy semmilyen nemzetközileg elfogadott dokumentumban nincs még utalás sem arra, hogy ezeket a területeket Szerbiához csatolták, hiszen a békeszerződésből eredő minden egyes szerződésben, megállapodásban csak a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot találjuk megállapodó félként.
Nem elhanyagolható az sem, hogy a trianoni békeszerződésben van egy rendelkezés, amely közvetve kapcsolatos a jelenlegi államelnök kijelentésével:
„44. cikk. A Szerb–Horvát–Szlovén Állam Magyarországgal szemben elismeri és megerősíti azt a kötelezettségét, hogy hozzájárult a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal kötött szerződésbe oly rendelkezéseknek felvételéhez, amelyeket ezek a Hatalmak szükségeseknek ítéltek abból a célból, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Államban a népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók érdekei, valamint a forgalom szabadsága és más Nemzetek kereskedelmének méltányos szabályozása védelemben részesüljenek.”
Ezt a kötelezettséget az új állam soha nem tartotta be, hiszen 1918-ban, de még azután is szerb katonákból toborzódott bandák raboltak, gyilkoltak a Délvidéken, 1921 után beindult a „gyarmatosítás”, kolonizáció, hiszen több tízezer „önkéntes (dobrovoljac)” érkezett ide, főleg Likából, továbbá a nem szerb vagy szláv lakosság nagy problémákkal találkozott az oktatás, a nyelvhasználat stb. területén.
Illene már szembenézni azzal is, hogy először a bécsi döntésekkel, majd a II. világháború utáni békeszerződéssel hatályát veszítette a trianoni békeszerződés, így ma már teljesen felesleges arra hivatkozni.
Cinizmusnak lehet nevezni a szerbiai államelnök kijelentését, hogy „…mennyire szeretjük és tiszteljük mindazokat, akik a többnemzetiségű Vajdaságban élnek…”, hiszen elég csak a legextrémebb példákat megemlíteni: az 1944/45-ös magyarirtást vagy a németek elüldözését, illetve a nem szláv népesség nagyarányú mozgósítását az 1990-es évek balkáni háborúiban – ezek pedig mindent elárulnak az illető és a realitás kapcsolatáról.
Nyitóképünkhöz: E területeknek a Szerb Királysággal való egyesülését deklarálta az Újvidéken 1918. november 25-én ülésező, ma már „Nagy Nemzetgyűlés” elnevezéssel illetett testület.
Az írás a Családi Kör 2017. november 30-ai számában jelent meg.
