Három napja egy könyv tüze és alanyának dühe tartja lázban az amerikai sajtót. Egy külföldön kevésbé ismert, de többszörösen díjazott újságíró, Michael Wolff robbantotta Amerika újévi ünnepek utáni jeges-hóviharos hangulatát a Tűz és düh: Trump Fehér Háza belülről (Fire and Fury: Inside the Trump White House) c. riportkönyvével. Az egyetlen nap alatt a sikerlisták élére szökkenő beszámolóban az elnök több tucat közvetlen munkatársa messzemenően becsmérlő módon, válogatott káromkodások közepette mesél Donald Trump személyéről, magaviseletéről, munkaszokásairól és egyáltalán a trumpi Fehér Ház belső hangulatáról.
Tükröt tart a Tűz és düh a tüzesen dühöngő elnök elé (Illusztráció: Washington Examiner)
A saját főnöküket gyalázó magasrangú beosztottak közül is kiemelkedik Steve Bannon, Trump tavalyelőtti kampányának vezérigazgatója, majd egy nyárral később menesztett főstratégája, a közismert szélsőjobboldali nacionalista-populista, fehér szuprematista ideológus (aki a putyini filozófus Alekszandr Dugin amerikai megfelelőjének is elkönyvelhető). Bannon ugyanis állítólag teljes névvel vállalta a Trumpot keményen ostorozó megjegyzéseket, miközben sokan csak névtelenül nyilatkoztak.
Az újévi ünnepekről visszatérő Trump kedden még vidáman csivitelve döntötte meg saját rekordját 16 olyan bejegyzéssel, amelyben válogatott ellenfelekre rontott (Obamára, Hillary Clintonra, az utóbbi legközelebbi munkatársára, Huma Abedinre, az összes ellenzéki demokratára, a „hamis médiára”, a New York Timesra, Észak-Koreára, Pakisztánra és a palesztinokra), addig másnap már a róla festett kíméletlen portréval kellett szembesülnie – amit szintén a Twitteren tett meg. De először kukkantsunk bele a riportkönyv „tüzébe és dühébe”!
Ami nem könnyű, mert már az első nap délelőttjén minden példány elkelt Amerika könyvesboltjaiban. Trump féktelen dühe jót tett az eladásnak. A hangoskönyv változat azonban szerencsére végtelen számú példányban hozzáférhető, úgyhogy ez a jegyzetíró arra hagyatkozik, meg a New York Magazine online változatában január 3-án megjelent előzetesre, amely az egész „tűzvészt és dührohamot” elindította, és természetesen azóta is erről szól az amerikai média minden „híradása” és „szakértése”.
Trump bezárkózik hálószobájába (Melania külön alszik), noha a titkosszolgálat nem engedi azt kulcsra zárni, McDonaldsot rendel, mert mérgezéstől fél, és naphosszat három tévéjét nézi (Illusztráció: Jeffrey Smith, New York Magazine)
Pedig lényegében semmi újat nem tudhatunk meg belőle az elnökről. Akit az érdekelt, addig is olvashatott Trump narcisszizmusáról, végtelen nagyképűségéről, korlátlan pénz- és becsvágyáról, tájékozatlanságáról, szellemi korlátoltságáról és igénytelenségéről, totális fegyelmezetlenségéről. Addig is tudtuk, hogy nem olvas semmit és nem hallgat meg senkit, csak a legvadabb jobboldali tévécsatornát (magyar nyelven talán az Echo TV lenne ahhoz hasonlítható) bámulja órák hosszán át. Amikor a kampány elején azt kérdezték tőle, mit olvasott legutóbb, gyerekkori bibliáját mutatta fel – de idézni abból sem képes. Addig is tudtuk, hogy a Fehér Ház kaotikus működéséről szóló legmeglepőbb részletek éppen az elnök közvetlen közeléből szivárognak ki.
Elnökségre alkalmatlan
Az viszont újdonság, hogy – a riporter szerint – minden egyes legközelebbi munkatársa, beleértve saját lányát és vejét is, akik állami megbízatást kaptak, kivétel nélkül úgy tartják, hogy az államfőnek sem szellemi kapacitása, sem önfegyelme nincs ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen. Sőt, állítólag nem is akart az lenni, hiszen tisztában volt azzal, hogy Hillary Clintonhoz képest labdába sem rúghat politikai ismeretekből. Sam Nunberg, az első republikánus tévévitára őt felkészítő kampányszakértő az alkotmányt próbálta elmagyarázni neki, de „tanítványa” a negyedik módosításnál elszunnyadt és nem érdekelte az egész. Ez az ember, aki a mai napig támogatja őt, „kib….tt bolondnak” nevezte – amit meg is ismételt a botrány kirobbanása után a tévékamerák előtt.
A könyv egyik jellegzetessége, hogy a Fehér Ház belső köreinek megnevezett és meg nem nevezett tagjai egytől egyig válogatott káromkodásokkal illetik a nagyfőnököt. A szerző szerint szinte versengtek abban, ki írja le a legképszerűbb szitkokkal Trump jellemét és viselkedését.
A Trump-klán annyira nem hitt a győzelemben (hanem a kampány okozta dicsőség fényében akartak milliós szerződéseket kicsikarni tévésektől, könyvkiadóktól, ingatlanberuházásokhoz stb.), hogy eszükbe sem jutott: valakinek értenie is kellene a kormányzás művészetéhez. Trump maga mondta Nunbergnek a kampány kezdetén, hogy ő „csak a világ leghíresebb embere” akar lenni, nem pedig elnök. Valójában arra akarták használni a kampánytapasztalatokat, hogy idővel Turmp idősebb lányát, Ivankát futtaják be első elnöknőnek.
A főstratéga és a kampányboszorkány: Steve Bannon és Kellyanne Conway a Fehér Házban (Fotó: ABC News)
A kapkodás a váratlan győzelem másnapján kezdődött – és a mai napig nem ért véget. Nem véletlen, hogy az alelnökön, Trump két legidősebb gyermekén, egyetlen veterán tanácsosán, a kislányos hangú de boszorkányarcú Kellyanne Conway-en, valamint az elnök titokzatos 28 éves kommunikációs i(ga)zgatónő-szépségén kívül ma már – kevesebb, mint egy évvel a beiktatás után – senki sem maradt meg a Fehér Ház legfontosabb munkahelyein.
Bannon, a bomlasztó bajkeverő
A leghíresebb kirúgott, Steve Bannon a könyv másik főhőse. Ezt a legvadabb szélsőjobboldali nacionalista bajkeverőt, az állam és a kormányzat szándékos bomlasztóját Trump először kabinetfőnöki posztra szemelte ki a kampány utolsó három hónapjának sikeres levezérlése alapján. Bannon az, aki már a beiktatás utáni első hetekben kijelentette, hogy valójában ő az igazi elnök – és a könyvben úgy is beszél önmagáról, hogy „amikor majd elnök leszek”… Trump állítólag ezért haragudott meg rá, hiszen nem visel el olyan alakokat, akik nála többre tartják magukat.
Két másik olyan figuráról tudunk, akikről Trump mindig elismeréssel szólt: az egyik Roger Ailes, a fent említett buzgó jobbos Fox hírcsatorna alapítója (akinek időközben szexuális molesztálások sorozata miatt távoznia kellett a tévé éléről, majd tavaly májusban meg is halt), valamint annak főnöke és tulajdonosa, az ausztrál–amerikai médiamágnás Rupert Murdoch – aki viszont Trumpot a könyv szerint „kib….tt idiótának” tartotta.
Felmerül a krédés, hogy ha mindez igaz – vagy ha mindennek csak az egyötöde igaz –, akkor miért viseli el mindenki ezt a vén gazembert. Nos, erre is van válasz, tesre szabottan többféle is. A Trump-klán tagjai természetesen egymás gazságainak ismeretében a családi hírnév és vagyon megőrzése érdekében összetartanak. A közvetlen munkatársak általában ugyanolyan féktelen gazemberek, fürdőznek a hírnévben, jól vannak fizetve, és kirúgás esetén is nagy gázsira számíthatnak a minden pikáns részletre kíváncsi médiától. A harmadik csoportot a tábornokok alkotják (a nemzetbiztonsági tanácsadó, a kabinetfőnök és a védelmi miniszter is nyugalmazott tábornok), akiket tisztességesnek tart a szakmai nyilvánosság, és feltehetőleg azért nem távoznak, mert megszokták a civil államfő szolgálatát, és a borzalmas káoszban még saját maguk higgadtságára számítva a legrosszabb végkifejlet (pl. egy Twitteren bejelentett atomháború) megakadályozására érzik magukat hivatottnak.
A legborzalmasabb kompromisszumot a megtépázott Republikánus Párt vezetői kötötték. A jobboldal ugyan jelenleg minden hatalmat a markában tart (a kormányzatot, a kongresszust és az igazságszolgáltatást is), ám működését a Teadélután mozgalom utódjának, a „Szabadság-frakciónak” a képviselői befolyásolják, akik elvetnek minden kompromisszumot, a végsőkig szét akarják verni a szövetségi kormányt és megszüntetni minden normális szociális, környezetvédelmi és modern kori szabadságjogi szabályozást meg védőhálót, kiszolgáltatva ezzel az egész népet a rablótőkének. Ezeknek a fenegyerekeknek a markában vergődve a párt régi emberei magánbeszélgetések során ugyan utálkozva beszélnek az elnökről, de vállalják annak „kellemetlenségeit”, mert csak egy ilyen emberrel az élen tudják végrehajtani nagytőkepárti terveiket.
Mennyire hiteles a riportkönyv
Trump és szóvivője természetesen közönséges hazugságnak, koholmánynak, ócska pletykának nevezte a könyvet. Sarah Huckabee Sanders, a szünet nélkül biggyedt ajkú, undorral a hangjában mellébeszélő sajtófőnök azt állítja, hogy Michael Wolffnak nem is volt hozzáférése mindazokhoz a bennfentesekhez, akiknek Trump-gúnyoló kirohanásait a könyvben részletesen és hosszadalmasan idézgeti.
Michael Wolff, a riportkönyv-bomba szerzője a New York-i Trump-torony előcsarnokában (Fotó: ABC News)
Csakhogy a Fehér Ház beléptetési rendszere több, mint egytucat alkalommal regisztrálta Wolff majd egésznapos benntartózkodását, amelyek során teljesen szabadon lézenghetett az Ovális Iroda körüli folyosókon. Ez a jegyzetíró személyes tapasztalatból tudja, hogy ha egyszer valaki túljut a sajtóterem ajtaján, azt nemigen állítja meg senki a Fehér Házban, hiszen oda tartozónak tűnik, és mindenki a saját dolga után megy.
Természetesen a Fehér Házon kívül is vannak, akik nem hisznek Wolff hitelességében, hiszen – újságírói díjai ellenére – többször keveredett már ellentmondásba és bocsátkozott túlzásokba. Van, aki tisztességét is megkérdőjelezi, hiszen a közelmúltig Washingtonban szinte mindenki tiszteletben tartotta egy kényes témájú beszélgetés előre meghatározott „háttér”-jellegét. Csakhogy éppen Trump és csatlósai azok, akik minden korábbi játékszabályt sutba vetettek. Legrosszabb esetben Wolff tőrbe csalhatta a csalók csatlósait.
A bombahír robbanása utáni első közleményében az elnök szokása szerint nekiment bírálójának: Bannon egy „önpromováló nagyzoló, akinek „édeskevés köze volt történelmi győzelmünkhöz”, aki nem naggyá akarta tenni Amerikát, hanem bomlasztani és felégetni akarta: Steve bannonak semmi köze hozzám és az elnökségemhez. Amikor kirúgtuk, nemcsak a munkáját vesztette el, hanem az eszét is.”
Amikor még Trump Bannonra támaszkodott
Ezzel szemben a (valóban) nagy bomlasztó Bannon eredetileg el akart határolódni a könyvtől, és saját rádióműsorában még a részletek közzététele után is „nagy embernek” nevezte Trumpot. Ismeretes, hogy a Fehér Házból való távozásakor is azt mondta, hogy kívülről jobban tud majd segíteni az elnöknek, és vissza is tért a legismertebb szélsőjobboldali médiaházba, a Breitbart News elnöki posztjára. Meglepő fejlemény viszont, hogy a Breitbart-médiabirodalom legfőbb finaszírozója, a Mercer-féle milliárdos család (amelyik a kampány elején még a másik legszélsőségesebb republikánus jelöltet, Ted Cruz texasi szenátort támogatta, akárcsak a választási veterán Conway) megvonta Bannontól a bizalmat: az ő legfontosabb céljuk a hatalmon lévők kormányzása a dúsgazdagok érdekében.
Mint az elején említettük, Trump a Twitteren próbálta elvenni a könyv élét (ld. a beszúrt csiviteket), ügyvédje pedig a szerzőnek és a kiadónak, valamint Steve Bannonnak küldött egy-egy felszólítást, hogy állítsák le a könyv piacra dobását, illetve a részletek szellőztetését. Érdekes, hogy a Magyar Távirati Iroda ezt a mozzanatot nem tudta kezelni. A washingtoni tudósító jelentésében az áll, hogy „Az elnök megpróbálta betiltatni a könyvet, de nem járt sikerrel.” Nos, Amerikában szinte nincs is lehetőség arra, hogy egy könyvet államilag betiltassanak, Trump nem is ezzel próbálkozott. Ez ugyan bőven beleférne saját hatalomittasságába, de azért ügyvédei (a magyar hírügynökökkel szemben) tisztában vannak azzal, hogy ez itt nem úgy működik.
Az viszont igaz, az MTI is megjegyzi, hogy „Donald Trump élesen elhatárolódott Steve Bannontól és jogi elégtételt helyezett kilátásba”. Nagy kérdés, hogy erre sor kerül-e, hiszen Trump számos esetben fenyegetőzött már perekkel, de azoknak tíz százalékát sem váltotta be. Arról nem is beszélve, hogy az amerikai törvények szinte semmilyen védelmet nem nyújtanak közéleti személyiségeknek a nyilvános bírálattal, sőt akár a méltatlan rágalmazással szemben sem.
A valós veszély
Bannon ráadásul sokkal veszélyesebb, mint Trump tizenvalahány molesztált női áldozata együttvéve – és éppen ez lehet a könyv legjelentősebb hatása. A volt elnöki főstratéga ugyanis nem kevesebbel, mint árulással és hazafiatlansággal vádolta meg ifj. Donald Trumpot és Jared Kushnert, Ivanka Trump férjét, amiatt, hogy a kampány során személyesen találkoztak azokkal az oroszokkal, akik szennyinformációt kínáltak nekik Hillary Clintonról. Bannon azt üzeni a könyvben, hogy az oroszokkal való összejátszásról szóló vizsgálat valójában pénzmosásról szól, és hogy Trump fiát úgy fogják összetörni a tévékamerák előtt, mint egy tojást. Kampányigazgatóként, majd főstratégaként Bannonnak nyilván volt némi rálátása a Trump-apparátus piszkos ügyeire – és az minden logika szerint a volt FBI-igazgató Robert Mueller által vezetett vizsgálatot is érdekelni fogja.
Nem véletlen, hogy a Trump-stáb egyre inkább azon ármánykodik, hogyan lehetne befeketíteni a minden normális ember által feddhetetlennek tartott különleges ügyészt, vagy legalábbis leállítani a vizsgálatot. Nincs kizárva, hogy ez sikerülni is fog nekik, hiszen Trump soha nem az amerikaiak többségét próbálta maga mellé állítani – csak éppen annyi könnyen megvezethető szavazót és így vagy úgy korrumpálható politikust, hogy az elég legyen a hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Minthogy ezeket a csoportokat nem érdeklik a tények, az ilyen irányú „siker” sincs kizárva.
Végtére is maga Trump csivitelte – az intelligenciáját és szellemi stabilitását is megkérdőjelező nytilatkozókkal szemben –, hogy: „… Valójában egész életem során két legnagyobb erősségem a szellemi stabilitásom, meg az, hogy, hát, valóban értelmes vagyok. Az a csalárd Hillary is erősen ezekre a kártyákra játszott, de mint mindenki tudja, alaposan leégett. Én viszont egy NAGYON sikeres üzletemberből TV-s csúcs Csillaggá váltam…
…majd pedig az Egyesült Államok elnökévé (első próbálkozásra). Úgy gondolom, ennek alapján nem csak értelmesnek minősülök, hanem zseniálisnak… méghozzá nagyon stabil zseninek!”
Úgy tűnik, Putyin jól választott. (Amerika meg vessen magára!)
