Több száznál tart a konzervatív mércék alapján katalogizált hazugságok száma, amelyek Donald Trump elnöki szájából egy év alatt elhangzottak. Noha az amerikai történelem legnépszerűtlenebb elnökéről van szó, támogatottsága a hazugságok, mellébeszélések és pálfordulások ellenére alig változott: beiktatása óta 32 és 38 százalék között mozog. Ami azt jelenti, hogy követői semmilyen tényt, bizonyítékot vagy észérvet nem hajlandók – vagy, egyre több kutatás szerint: nem képesek – felfogni és elfogadni.
Erre a szerencsétlen körülményre alapozza Trump közvetlen környezete az oroszokkal való összejátszásról szóló vizsgálat elleni stratégiát: akkorát kell mondani, amit észlény már képtelen racionálisan kezelni; alá kell ásni, hitelteleníteni kell mindenkit, akit nem lehet elhallgattatni vagy megvásárolni – és ebben a „munkában” semmilyen hazugság vagy akár hazaárulás nem túl nagy áldozat.
Trump Unió-beszéde az elmúlt húsz év legalacsonyabb osztályzatát kapta az azóta rendszeresen lefolytatott közvéleménykutatások szerint. (Noha nézettsége nagy volt, mégsem érte el Obamáét – Trump másnap erről is azt hazudta, hogy soha senki nem követte annyian az elnöki beszédeket, mint az övét.) Ennek ellenére az ellenzéki demokrata válasznak szinte esélye sem volt, hogy bármit egyensúlyba hozzon. Az utóbbi nem új jelenség: az elnöki beszédek után a tévécsatornákon megindul az elemzők szóáradata, mire az átlagember azonnal átkattint valami jó kis horrorfilmre vagy limonádéra. A másik politikai tábor mondanivalójára már nem is kíváncsi.
Obama elnökösködése alatt különösen ügyetlen ellenzéki reakciók születtek: Bobby Jindal indiai származású louisianai kormányzó pályafutása azzal gyakorlatilag be is fejeződött. Marco Rubio floridai szenátor esetlen vizesüveghez nyúlását – miközben úgy tett, mintha azt a kamera nem is látná – azóta is emlegetik. Az egyetlen sikeres beszédet az azóta ENSZ-nagykövetté avanzsált volt dél-karolinai kormányzó, szik bevándorlók gyermeke, Nimrata Randhawa, vagyis Niki Haley mondhatta magáénak.
A Demokrata Párt vezetősége tehát ismerte a döntési kockázatot, különösen hogy a párton belül még mindig folyik a csatározás akörül, hogy a következőkben a Bernie Sanders-féle radikális vonalat képviseljéke-e, vagy térjenek vissza a baloldalt a Reagan–Bush-éra sírjából visszahozó Clinton-féle középutas politikához, amit nagyjából Obama is követett. Ezért dönthettek úgy, hogy egyik szárny mellett sem kötelezik el magukat, hanem egy többé-kevésbé „ismeretlen ismerősre”, Joe Kennedy massachusettsi képviselőre, az éppen 50 évvel ezelőtt meggyilkolt Robert Kennedy (akit elnökjelöltként lőttek le az 1968-as előválasztási kampány során) unokájára bízták a hálátlan feladatot.
A Kennedy-klán jelenlegi politikai örökösét alig ismeri valaki, pedig már ötödik éve tagja a Kongresszusnak. Ez azonban szándékosan történt így, mert az amerikai törvényhozásban kemény elutasítás fogadja azokat, akik „örökölt” jogok alapján próbálnak túl gyorsan előrelépni a nagyon is hierarchikus törvényhozásban. Csak a hosszú, alapos – korábban kétpártiként elvárt – munkának van becsülete.
Joe Kennedy így sokakat meglepett fiatalos (pedig 37 éves) és energikus fellépésével. A beszéd nem egy magányos tévémonológ volt, ahogy általában lenni szokott, hanem egy massachusettsi szakközépiskolában (Trump éppen azelőtt mondta, hogy ilyen iskolákat kell alapítani…), közönség előtt zajlott. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy nem közvetlenül Trumpot támadta (ki sem ejtette a nevét!), hanem azokat a viszonyokat, amelyek az új politikai légkörben eluralkodtak:
„A gyűlölet és a [fehér] szuprematizmus büszkén masírozik utcáinkon […] Oroszország térdig gázolt demokráciánkba […] az igazságügy-minisztérium naponta megnyirbálja a polgárjogokat […] a kormányzat nemcsak a népet védelmező törvényeket célozta meg, hanem magát az eszményt is, hogy mindannyian megérdemeljük a védelmet.”
Az utóbbi szavak különösen hitelesnek tűnnek Robert Fitzgerald Kennedy unokájának a szájából, hiszen az ír származású katolikus Kennedy-klán, de különösen RFK, a szónok igazságügyminiszter nagyapja a szegény fehér munkásosztály és a feketebőrűek védelmezőjeként vonult be az amerikai történelembe.
Az ifjú Kennedy fellépését mégis többnyire elhallgatás és elhiteltelenítési próbálkozások fogadták: fénylett a szája széle (talán Rubio szónoki szomjúságát próbálta megelőzni); túl szakadozva, túl energikusan beszélt (nyilván túl sok Red Bullt ivott előtte); hogy képzelik a demokraták, hogy egy milliomosfiúval tudják visszaédesgetni a lepusztult munkásosztályt (miközben soha nem volt annyi milliárdos az elnöki kabinetben, mint éppen Trumpéban) stb.
A demokrata ellenzék szakított a hagyományokkal és több nemhivatalos válaszbeszédet is felkínált (balról jobbra): Bernie Sanders vermonti szenátor, Joe Kennedy massachuettsi képviselő (a hivatalos reakció), Elizabeth Guzman virginiai állami képviselő, Donna Edwards volt marylandi képviselő és Maxine Waters kaliforniai képviselő
Bernie Sanders független vermonti szenátor saját válaszában azt mondta, hogy „az amerikai nép nem akar egy belső kényszerből [hazudozó], mindenkit letámadó elnököt, aki teljes gőzzel a milliárdos osztály érdekeit képviseli, aki ellene van a tudománynak [Trump éppen kijelentette, hogy ő véget vetett a „tiszta szén elleni háborúnak”], és aki megosztja az embereket bőrszínük, származásuk, vallási és nemi hovatartozásuk alapján.
Kennedy éppen ezeknek a próbálkozásoknak az ellensúlyát képviseli, ám roppant nehéz ellenzéki körülmények között, amikor a szüntelenül hangoztatott és egyre csúcsosodó hazugságokkal és elvtelen támadásokkal szemben a tisztesség fegyvertelennek mutatkozik. A populista milliárdos népvezért támogató kisebbség pedig kizárólag saját médiáját, pontosabban propagandamasinériáját követi.
