Egy végtelenül szerény és alázatos pár. Egyszerűen csodálatos az, ahogyan vélekednek a fotózás művészetéről, a kapcsolatukról és az életről. Kenyeres Beatrix és Kanyó Dániel másfél éve elválaszthatatlanok, és azt állítják, hogy teljes mértékben a véletlennek köszönhetően találtak egymásra, holott mindketten magyarkanizsaiak, és közös szenvedélyük a fotózás, emiatt nagyon könnyen inspirálják és segítik egymást.
Mit gondoltok, mást lát meg egy férfi és egy nő, ha fotós szemmel nézi a világot?
Beatrix: Én személy szerint elég közel állok a művészetekhez, hisz művészeti középiskolába jártam, és édesapám is rengeteget alkotott festőként, ezért úgy gondolom, hogy nem csak nő és férfi között van különbség, hogy melyikük mit lát meg, hanem ember és ember között is nemtől függetlenül. Annyira tág és színes a fotózás művészete, rengeteg mindent bele lehet látni tárgyakba, arcokba, tájakba, színekbe. Egyrészt ezért is szeretem, mert ez egy olyan terület, ahol teljesen kimeríthetem a művészi hajlamaimat, hiszen e téren tényleg csak a kreativitás szabhat határt.
Dániel: Ez egészen biztos. Mivel minden egyes ember más és más, ezért magától értetődő, hogy eltérő szemléletmóddal vizsgáljuk a világot, attól függetlenül, hogy valaki szeret fotózni, vagy sem. Én személy szerint inkább nevezném magam fotózni szerető egyénnek, mintsem fotósnak. Minél mélyebbre merülünk barátnőmmel a fotózás világába, annál inkább tudatosul bennünk, mennyi minden kell ahhoz, hogy egy jól megkomponált, számunkra tetszetős fotót készítsünk. Visszatérve a kérdéshez, számtalan olyan alkalom volt egy-egy fotózást követően, hogy egy általam már rég kimerítettnek hitt témáról a párom elképesztően szép képeket készített, melyek nekem eszembe sem jutottak. Ebből is látszik, hogy eltérő az, ahogy a világot látjuk, ez pedig teljes mértékben inspirál engem, valamint ösztönöz abban, hogy lépjek ki a megszokott komfortzónámból, lássam néha kicsit más szemével is a dolgokat.
Melyek azok a témák, amelyek személy szerint leginkább vonzanak benneteket egy-egy fotózás alkalmával?
Beatrix: Engem legfőképp a portrék, imádok embereket fotózni. Olyan csodás dolog egy-egy ember örömét, bánatát, lelkességét megörökíteni, hiszen ezek pillanatnyi dolgok, és a fotó által maradandóvá, emlékekké válnak. Szeretek fekete-fehérben fotózni, mert így mindenkinek teret adok, hogy belelásson egy képbe olyan színeket, amiket az ő fantáziája lát.
Dániel: Én vagyok az a személy, aki mindent lefényképez, ha mozog, ha nem. Imádom spontán módon kattogtatni a gépet, aminek egyesek sokszor nem örülnek, viszont ezáltal olyan pillanatokat örökítek meg, melyek magukban hordozzák majd a hely és az idő hangulatát, ezek a fotók pedig felbecsülhetetlenek számomra. Ezenkívül én is rajongok a fekete-fehér portrékért, ezt a rajongást pedig könnyű kielégíteni, mivel a párom igazán tehetséges egy modell, amit persze ő soha nem fog bevallani.
Le kell-e vetkőzni a gátlásokat egymás előtt akkor, ha egymást fotózzátok? Vagy nincsenek is gátlások, mivel egyébként egy párt alkottok, és teljesen természetes ez az egész folyamat?!
Dániel: Ha a kamera másik oldalán kell állnom, teljes mértékben elvesztem a komfortérzetem. Egyszerűen fogalmam sincs, mit kellene csinálnom a másik oldalon, ezért általában elviccelem az egész fotózást, aminek Beatrix nem szokott örülni. Egy ráförmedést követően viszont próbálok úgy pózolni, mint egy topmodell, amiről kijelenthetem, hogy nem egy egyszerű feladat. Ám, ha egy harmadik személy fotózna, akit nem ismerek annyira, mint a páromat, biztos, hogy lámpalázas lennék, illetve kényelmetlenül érezném magam. Viszont ilyesmire egyáltalán nem vágyom.
Beatrix: Ez elég érdekes dolog. Gondolom, sokan azt hiszik, hogy ez nagyon könnyű, és zökkenőmentesen történik, hiszen csak „pózolni” kell, és ennyi az egész… Ám ez is elég nehéz feladat, ha a cél egy tökéletes kép. Be kell vallanom, hogy én is jobban szeretek fotózni, mint modellt állni. Mikor a modellszakmába csöppentem, be kellett látnom, hogy a fényképezőgép másik felén sokkal szabadabb vagyok, mint a kamera előtt. Viszont ha egymást fotózzuk, általában könnyeden megy, ez, gondolom, az összeszokottságunknak köszönhető. Persze előfordul, hogy elég nehezen indulunk neki, megkeresni egy új helyszínt és kiválasztani egy megfelelő napot, újabb és újabb témákat hozni néha nem kis feladat. Ám azok a fotózások sikerülnek a legjobban, mikor elkap minket az ihlet, és csak kattogtatunk.
Meséltek még arról is, hogy számtalan közös céljuk van úgy a fotózás területén, mint minden más területen együtt, ám ehhez még – elmondásuk szerint – nagyon sokat kell fejlődniük és tanulniuk.
Nagyszerű, hogy közösségünknek olyan remek tagjai vannak, mint amilyenek ők is, s akik a véletlennek köszönhetően összetalálkoztak, így a közös szenvedélyüknek már egymást segítve, támogatva hódolhatnak.
Pósa Tamara
(Az interjú a Családi Kör február 22-ei számában jelent meg)
