Bár szakmai berkekben manapság ismét nem divatos vajdasági magyar irodalomról beszélni (azt szokás mondani, hogy egyetemes magyar irodalom van, melynek egy árnyalatát adja a miénk), számomra mégis mindig ünnepszámba megy, ha megjelenik egy, a mi játszóterünk kincseit bemutató antológia. És csak hatványozódik az örömöm, ha a gyűjtemény nagyobb merítést ad, ezáltal minél sokszínűbb képet mutat meg irodalmunkról.

Egyszóval nagy volt az én szívemnek gyönyörűsége, amikor megjelent a Jó Pajtás novellaválogatása, a Tigrislélek. Több okból is. Egyrészt azért, mert egy tekintélyt parancsoló könyvtárgy/könyvtest született, amelyet jó kézbe venni, a lapjain végigsimítani, beleszagolni, forgatni, elmerülni benne, elidőzni Bicskei Anikó illusztrációi felett. (Ez különösen fontos, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy e kötet célközönsége kezd eltávolodni a szokványos könyvektől, hiszen az olvasási kultúra átalakulásának vagyunk mindnyájan részesei.) Másrészt a szövegválogató – bocsánat, szövegválogat(tat)ó – személye is garanciát jelent számomra arra, hogy amit itt olvasni fogok, az jó. Mert tudom, hogy Hózsa Éva kiváló ismerője a vajdasági magyar irodalomnak, és ízléséhez sem férhet kétség. Tudom, hisz’ (mások mellett) ő szerettette meg velem a mi kis irodalmunkat egyetemista koromban, ő segített nekem tájékozódni ebben a hatalmas kertben, megtalálni későbbi ikonjaimat, Szenteleky Kornélt, Majtényi Mihályt, Sinkó Ervint, Gion Nándort és Tolnai Ottót. De badarság ez a felsorolás, mert valaki úgyis (mindig) ki fog maradni.

Ahogyan pár sorral korábban utaltam rá, ez a szöveggyűjtemény nem lezárt, végleges, inkább amolyan étvágyhozó, a kutató olvasás ízét megszerettető – erre utal előszavában a szerkesztő is. „Tekints oly módon erre az antológiára, mintha befejezetlen lenne! Újra és újra hozzányúlhatsz, tovább kutathatsz, egy-egy szöveghelynél elidőzhetsz, időnként saját elképzelésed alapján hozzátoldhatsz…” – írja. Na, de nézzük meg, hogy ehhez milyen alapanyagot kínál!

A kötet egy híján negyven szerző elbeszéléseit tartalmazza, és a szerzők születési évszámát tekintve nagyrészt kronologikus sorrendben követik egymást ezek a szövegek. Azért írom, hogy nagyrészt, mert ez a kronológiaalapú szerkesztés a kötet első felében érvényesül markánsabban, noha ott is megbomlik két esetben: mindjárt a legelején Bencsik Orsolya Ó, a ribiszke! című szövegének (amelyet az írónő korábbi kötetéből, az Akció van!-ból ismerhet az olvasó), illetve Fehér Miklós antológiacím-adó prózájának köszönhetően. De mindkét esetben indokolt, és abszolút érthető ez a szerkesztői eljárást. Bencsik lendületes szövege könnyen beszippanthatja az ifjú kalandort, becsalja a málnásba, ahol aztán majd a nehezebben emészthető szövegek sem okoznak neki problémát, és Fehér Miklós prózája is épp jókor jön, nem hagy bennünket sokáig szomorkodni a zabolázatlan eb, Jeromos történetén.

Amellett, hogy ezek az elbeszélések egy rendkívül tág horizonton mozognak (Pacsértól Párizsig), mindegyikükben erőteljesen felfedezhetők a helyi színek, mindről egyértelműen kiderül, hogy vajdasági. (Igaz, csínján kell bánnom az efféle mondatokkal, mert a végén még a nálam jóval tanultabb irodalmár kollégáim megköveznek.) Olyik szövegben a helyszín az, ami pontosan beazonosítható, máshol a nyelvi kódoknak köszönhetően érezhetjük ismerősnek a terepet, és vannak olyan szövegek is, melyeknek a humoráról állapítható meg, hogy az bizony a jól ismert hazai.

Olyan nevekkel és elbeszélői hangokkal ismerkedhet meg eme antológia tigrislelkű olvasója, akikről általános iskolás (sőt, középiskolás) koromban én sajnos nem hallhattam: vagy azért, mert meg sem említették nekem őket, vagy pedig, mert olyan szövegekkel kellett megismerkednem, amelyek képtelenek voltak felkelteni az érdeklődésemet. Az itt szereplő elbeszélések azonban – kevés kivételtől eltekintve – izgalmasak, olyan titkokhoz nyújtanak át kulcsokat, amelyek a fiatal olvasót nagy valószínűséggel érdekelhetik, amelyek (ahogy erre a szerkesztő is utal) segítségükre lehetnek a világ, illetve szerény pátriánk jelenkori életének megértésében, és az önmegértésben egyaránt.

A szövegek egyike-másika akár példázatként is olvasható: így Papp Dániel szövegéből megtudhatjuk, hogy a lustaság előbb vagy utóbb, de megbosszulja magát, Kosztolányitól pedig azt, hogy nem elegendő csupán a kulturáltság látszatát kelteni. Persze, más is kiolvasható ez utóbbi szövegéből: az tudniillik, hogy ezen a tájon – Sárszegen – hiába is erőltetnénk, egyszerűen nem tud szárba szökkenni a nyugati kultúra. Hasonló élményt ragad meg Gion Nándor elbeszélése is, A késdobáló művész, amelynek főhőse ugyan kiválóan bánik a pengével, sohasem téveszt célt, ám a mindennapi (praktikus) feladatokat képtelen jól elvégezni.

Végezetül szót kell ejtenem a két személyes kedvencemről, Vasagyi Mária Az afrikai vadász, illetve Börcsök Erzsébet Vándor a Nišavánál című elbeszéléséről. Előbbi szöveget tulajdonképpen azért kedveltem annyira, amiért a szerző többi művét is: a gyönyörűre csiszolt mondataiért, atmoszférájáért, és a mondatok között megbúvó, olykor rövid időre fel-felcsillanó misztériumért, utóbbit pedig azért, amiért olyan fájdalmasan szépen beszél a honvágyról.

Hiánypótló szöveggyűjteményt kapott most kézhez az olvasó – remélem, ebben mások is egyetértenek velem. Mint ahogyan azt is remélem, hogy sok vajdasági fiatal forgatja majd ezt a könyvet.

Barlog Károly

(Az írás a Családi Kör február 22-ei számában jelent meg)