Vörösmartra szálljon ez a félig-pityergő
félig-vidor ének;
vén, kóbor diák küldi
az ősi Schola nő-magisterének.
Az ősi Schola már meg is ifjodott
szépségesen azóta;
új épült helyette s újra szól
az infantilis nóta:
„Kisdi-ják-ként léptem én
által be-ja-nagyka-púún:
szél-so-dort-egy leve-let
és a szí-vem nagyot ve-ert!
Vörös-mar-ton egyna-pon,
Vörös-mar-ton egyna-pooon…”
S a nagykapun belül, lám, a Mart alatt
legszebben Ő beszél, beszél elrévülve
tompa kis nebulók, mi, bámultunk rémülve:
Miért az a csillogó gyöngyszem
a Tanárnő szemében –
ha a Szondit idézi éppen?
S miért ugyanez a gyöngyszem, ha netán –
anekdotát mesél: „A Tompa Mihály…
tudjátok, gyerekek, neki mondta egyszer
az a német cenzor
hamiskás szigorral:
Hern Tompa, nem írni töppet gólya!” –
Érti a vén diák, érti már azóta!
Érti, s mindig Őelébe áll, ha nehezen bírja
mint az élet túsza;
rőt bölcs feje vízbe veszve
most ismét meg lesz koszorúzva.
Mert Ő bérmálta hajdan ama kisdiákot
ama kis, agrámi magyar lapban:
„ÍGY ÍR A JÖVŐ RIPORTERE” –
így bizony, hogy azóta is nyögi
Őhozzá öregedve!
Őhozzá öregedve, vizeibe veszve:
vörösmarti Mart helyett
földvárit keresve
nyomaiban nyomtalan.
