Előfordulhat, hogy mire ezek a sorok megjelennek, az amerikai elnök jól kialussza magát, vagy lenyugtatják az Oscar-díjak, és az egész vám-mánia feledésbe merül. De az is lehet, hogy a hollywoodi gálán elhangzó élcelődés úgy felidegesíti, hogy még a külföldi filmstúdiókra is vámot vet ki. Kampányígéretekkel kezdődött, mosógép- és napelemvámok beígérésével folytatódott, de Donald Trump igazi (v)ámokfutása múlt csütörtökön teljesedett ki, amikor váratlanul bejelentette a büntetővámokat: 25 százalék a külföldi acélra, 10 százalék az alumíniumra. Ha az elnök sarlatán, jöhet még egy rakás vám!

Érdemes felidézni az ámokfutó szótári jelentését: „Dühében, izgatott, ingerlékeny állapotában erőszakosan és szinte beszámíthatatlanul viselkedő (személy).” És valóban így történt, hiszen az azt megelőző napok folyamán egyre feketébb felhők gomolyogtak a Fehér Ház fölött az oroszokkal való összejátszás vizsgálatából fakadó vádemelések formájában. Ráadásul az elnök legbizalmasabb női segédje is éppen szerdán mondott csütörtököt. Egyesek szerint Trump egyenesen felindulásból bökte ki a „hídpénzt”.

Félretéve a tréfát, ha Trump valóban bevezeti az új vámokat, azzal kiengedi a palackból a kereskedelmi háború szellemét – és a következmények beláthatatlanok lehetnek. Noha saját pártjának vezetői, de a közgazdászok legnagyobb hányada szerint is egyáltalán nem azok, hanem nagyon is sejthetők: ellenvámok, külkereskedelmi perek, drágulás, infláció, további munkahelyveszteségek – és így tovább.

Trumpnak minderről nyilvánvalóan fogalma sincs, mint ahogy arra sem gondolt, kit is büntet valójában a büntetővám. Beszédeiben mindig Kínát emlegeti mint megbüntetendő csaló kereskedő felet, ám a két fémtermék amerikai importjában Kína csak a messzi tizedik helyen áll, kevesebb, mint 3,5 százalékkal. A legtöbb importacél, az összesnek több mint fele, hat USA-szövetségestől érkezik: Kanadából, Dél-Koreából, Mexikóból, Brazíliából, Németországból és Japánból.

Az amerikai munkásosztály – saját bázisa! – legalább annyira megsínylené a dolgot, mint a külső „ellenség”. Megdrágulna minden, amihez acél meg alumínium kell – és ez a gazdaság jelentős részét érinti, a gépkocsiktól az alumíniumkannákban árult sörig meg üdítőkig. És akkor még nem is beszéltünk a dollár erősödéséről, az amerikai kivitel csökkenéséről – a bűvös kör nemcsak bezárulhat, hanem egyszersmind végeláthatatlan spirálissá kerekedhet, aminek vámháborún túl valódi háború is lehet a vége. Gondoljunk csak a múlt század húszas éveire, amikor a bezárkózás a második világháborúhoz vezetett.

Trumpnak azonban, amikor sebtében összerántotta az alumínium- meg az acélipar mágnásait, csak a nagy bemondásokon járhatott az esze:

„Az emberek nem is sejtik, milyen rosszul bántak hazánkkal idegen országok meg azok, akik bennünket képviseltek és fogalmuk sem volt. Vagy ha volt, akkor szégyelljék magukat, mert tönkretették acéliparunkat, tönkretették alumíniumiparunkat, és hogy őszinte legyek, más iparágakat is.”

Amerika és a világ döbbenten nézte a bizarr értekezletet, amelyen az elnök sorra kérdezgette az említett fémipari vezetőket hogy „ugye támogatják a vámokat, ugye ezt tartják a jó megoldásnak”. Naná, hogy bólogattak az urak. Rajtuk kívül azonban csak három Trump-munkatárs lobbizott a vámok mellett: Robert Lighthizer, aki acélipari(!) ügyvédből lett az elnök kereskedelmi főmegbízottja; Peter Navarro, az újonnan kitalált Országos Kereskedelmi Tanács igazgatója, aki professzorként német- és Kínaellenes protekcionista könyveket írt; valamint Wilbur Ross kereskedelmi miniszter, aki a Rothschild-cég csődtanácsosi vezetőjeként harminc évvel ezelőtt megmentette Trumpot a kaszinócsődtől. Az utóbbi ügyletben részt vett Carl Icahn is, az elnök régi haverja, aki egy nappal a vámbejelentés előtt 30 millió dollárnyi részvényt adott el – amelyek másnap hatalmasat zuhantak a tőzsdén. Jobb helyeken az ilyesmit bennfentes információn alapuló csalásnak hívják és börtön jár érte.

Trumpot szemmel láthatólag nem érdekelte, hogy a vámok ellen lobbizott Jim Mattis védelmi miniszter és Gary Cohn, az Országos Gazdasági Tanács igazgatója, sőt az utóbbi lemondással is fenyegetőzött. A tőzsde másnap megadta saját válaszát újabb kétnapos csinos csusszanással. Ki emlékszik már arra – legalábbis Trump szavazói közül –, hogy  a kampány során hódolatuk tárgya még azzal bírálta elődjét, hogy „az állam nem választhatja ki, melyik iparágat hozza előnybe”.

De nemcsak a szakértők, hanem a Kongresszus republikánus vezetői is elszörnyedve nézték a váratlan bejelentést. Nyilván tovább szörnyedtek, amikor az Európai Unió bejelentette, hogy ellenvámok következnek, elsősorban a burbon (amerikai whiskey), a Harley-Davidsont és a Levi’s farmernadrágokat megcélozva. A fura szelekció nem véletlen: a legjobb burbont Kentuckyban érlelik, a Szenátus republikánus munkaelnökének államában. A motorkerékpárok hazája Wisconsin, sőt egészen pontosan a Képviselőház elnökének, Paul Ryannak a választói kerülete. A kétpárti nyomás érdekében célozhatták meg San Franciscót is, Nancy Pelosi kisebbségi vezető kerületét – ahol a Levi Strauss cég székel.

Trump és csapatának tudatlanságára mi sem jellemzőbb, mint hogy Kanada valójában több amerikai acélt importál, mint amennyit az USA-ba exportál – és máris megtorlást helyezett kilátásba. Az ellenvámok sorozata azonban nem az egyetlen intézkedés, amire az USA számíthat: az Európai Unió, Kína, Brazília és mások a Világkereskedelmi Szervezethez fordulhatnak, amelyiknek a dolga elbírálni a nemzetközi kereskedelmi viszályokat. Máris folyik néhány ilyen ügy a Trump-kormányzat politikája ellen.

A ki nem számított, ostoba intézkedés legveszélyesebb következménye azonban az, hogy a Trumpisztánná süllyedő Egyesült Államok, a globális együttműködés egyre több szabályát elvetve, a tisztességes nemzetközi egymás mellett élés rendszerét aknázza alá. Trump (v)ámokfutása nemcsak azt a világkereskedelmi rendszert semmisíti meg, amelyet éppen az USA hozott létre – nem mellékesen saját hasznára – a második világháború után, hanem a jog és a kötelező viselkedési normák egyre szélesebb körű elvetésére serkenti a vetélytársakat és a szövetségeseket egyaránt. A sötét múltba térhetünk vissza, ha újra eluralkodik a mindenki mindenki ellen szelleme.

Nyitóképünk Andrea Ucini karikatúrája a New York Timesból