Csütörtökön (is) „be” bizarr dolgok történtek a Fehér Házban! Donald Trump először aláírta a vámháborút bevezető rendeletet, délután meg váratlanul bedugta a fejét a sajtószobába (beiktatása óta először) és bedobta, hogy estére majd fontos bejelentést tesznek. És csakugyan: este 8 körül a dél-koreai nemzetbiztonsági tanácsadó kurta nyilatkozatban elmondta a sajtóterem előtti terecskére értelmetlenül kiparancsolt, didergő újságíróknak, hogy Kim Dzsongun levelét üzenetét hozta Phenjanból, és hogy Trump már el is fogadta az abban foglalt meghívást. A két atom-főparancsnok – a „vén trotli” (Trump csúfneve Kim szerint), illetve a „kis rakétaember” (Kim gúnyneve Trump szerint) – legkésőbb májusig találkozni fog egymással, de azt még nem tudni, hol és mikor.

Az acél- és vasvám nem volt váratlan, noha Trump előző heti – akkor még csakugyan váratlan – bejelentése nyomán (amiről itt számoltunk be) azonnal kitört a vámellenes belháború Washingtonban, sőt az elnök egykori haverja, a Wall Streetről „szöktetett” szabadkereskedelempárti Gary Cohn nemzetgazdasági tanácsadó le is mondott. A kongresszus konzervatív vezetői pedig – akik szintén a neoliberális gazdaságpolitika hívei – buzgón csóválták a fejüket. A republikánus elnök a Republikánus Párt egyik alapfilozófiáját taszította félre – mert éppen olyanja volt. Sőt még olyanabbja: amikor az első felháborodásokat meghallotta, Trump szétcsivitelte, hogy „a kereskedelmi háború jó dolog, könnyű megnyerni.” Akárcsak a lottó-főnyereményt – tehetnénk hozzá.

Vámháború: fixálva

Mire a csütörtöki aláírásra sor került, addigra Trump emberei megtalálták a „megoldást”: A vámot „nemzetbiztonsági” alapra fektették és azonnal kivételezték Kanadát meg Mexikót, az első és a harmadik legnagyobb amerikai acélimport-forrást, mert az Észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény alapján illegális lett volna ezeknek az országoknak az árujára vámot kivetni. Nyomukban az ausztrál miniszterelnök sietett hozzácsivitelni, hogy Ausztrália és az USA a legjobb szövetségesek, és milyen jó, hogy nem lesz vám. Erről azonban Washingtonban vagy nem tudtak, vagy elhallgatták, mert az volt a Twitter-válasz, hogy „dolgoznak rajta”. Legközelebb nyilván az európai uniós „viccen” kell majd dolgozniuk, mivel Junckerék bejelentették, hogy „hülyeséget ők is tudnak csinálni”.

Hogy mekkora bohózat ez az acélvám, az abból is látszik, hogy a tíz legnagyobb importforrás között még öt (tehát összesen 8!) olyan ország van, amellyel az USA valamilyen szövetségesi szerződésben áll. Vagyis ha nemzetbiztonsági vámkivételekről van szó, akkor gyakorlatilag a teljes acélimport 80 százaléka megvámolhatatlan. Csak a Trump-komédiát folyamatosan elviselni kénytelen normális emberi szellem a megvámolható.

Nyilván ezek közé tartozik a humán kulisszák lelke: a nagy vámrendelet aláírásához Trump egy acélmunkásokból álló emberi kulisszasort rendelt a Fehér Házba – természetesen munkászubbonyban és védősisakkal a hónuk alatt. Ez ugye még csak elmegy bohózatként, de az már tragikomikussá tette az elnöki igyekezetet, amikor Trump azt találta mondani az egyik ilyen szerencsétlen acélkulinak, hogy „Apád büszkén néz most le rád [az égből]”. A megszólított acélmunkás-leszármazott kénytelen volt megjegyezni, hogy no de hát a papa még nem hunyt el. Trump azonban kivágta a rezet (vám nélkül) és hozzátette: „Akkor még büszkébb rád!” Amin a teremben szintén felsorakoztatott hivatalosságok jót rötyögtek. És még csak nem is kínjukban!

Atomháború: nixelve

És ez még csak a nap kezdete volt! Estére jött az igazi bombahír: a koreai atomháború elhalasztva! Erre még bizarrabb módon került sor, hiszen – mint fentebb említettük – nem az amerikai házigazdák jelentették be, hanem dél-koreai vendégüket küldték ki a hidegre, hogy közvetítse Kim Dzsongun „forró üzenetét”.

A kiltásba helyezett történelmi csúcs (a két ország vezetői soha nem találkoztak még egymással) első elemzései ragyogóan megmutatták, hogy a két politikai tábor közül melyik a tiszteségesebb. Barack Obama és Bill Clinton volt diplomatái ugyanis azonnal megtámogatták Trump elhatározását, hogy leül Kim Dzsongunnal tárgyalni – míg maga Trump, de a republikánusok túlnyomó többsége is – annak idején elítélte Obamát, amikor az előző elnök hajlandóságot mutatott olyanokkal tárgyalni, akikkel a konzervatívok szerint „nem lenne szabad”. Külön emlékezetes, milyen hadjáratot intézett Trump meg a kongresszusi jobboldal az Iránnal kötött szerződés miatt, és az elnök épp nemrég jelentette be, hogy azt nem fogja többé meghosszabbítani. Márpedig Iránnak nem is volt még atomfegyvere, amikor annak fejlesztését Obamáék hathatalmi egyezséggel megfékezték.

Másnap (és itt nem az atomháború borzalmait bemutató, minden idők rekord nézettségű 1983-as tévéfilmjére gondolunk) azonban a Fehér Ház ráébredt a hirtelen buzgalom fonákjára és sebtében feltételekről kezdett beszélni. Rájöttek arra, hogy Kimnek éppen az elismerésre van legnagyobb szüksége, és atomfegyverek birtokában nagyobb „tekintéllyel” javasolhatta a csúcstalálkát. Igaz, hogy állítólag a Koreai-félsziget denuklearizációjáról kíván beszélgetni, de cserébe semmit sem kínált előzetes „ajándékként”. Vagyis a szeszélyei által vezérelt Trump besétált a csapdába.

Az is kiderült, hogy nem ez volt az eredeti terv. A dél-koreai nemzetbiztonsági tanácsadó azért jött ugyan Washingtonba, hogy az amerikai felet tájékoztassa phenjani látogatásáról és az ottani diktátorral folytatott tárgyalásáról, de nem készült arra, hogy azonnal bejelentsék a csúcstalálkozót. Trump azonban bedugta a fejét a tárgyalóterembe (oda is!), átinvitálta a dél-koreaiakat az Ovális Irodába, és – saját munkatársainak legnagyobb döbbenetére – azonnal kibökte, hogy vállalja a találkozót.

Az amerikai elnök természetét ismerve érthető ez ugyan, csakhogy az ilyen tárgyalásokat elő is kell készíteni, Trump viszont nem szeret olyasmivel vacakolni. Még nagykövete sincs Szöulban és saját nemzetbiztonsági tanácsadójának, H.R. McMaster altábornagynak is kifelé áll a rúdja.

Ha összejön a csúcstalálkozó, azt mindegyik fél saját dicsőségeként fogja elkönyvelni: Trump szinte magától értődően, Kim pedig azért, mert végre rávett egy amerikai elnököt, hogy leüljön vele (anélkül, hogy bármit nyújtott volna az elismerésért cserébe). A mestermunkát azonban Mun Dzsein dél-koreai elnök végezte el, aki az atomháborús veszélyt hárítva mindkét nukleáris hatalmat rávette a tárgyalások újbóli felvételére.

No persze Trump egyedül is képes a „nagy üzletre” – legyen szó az acélvámról vagy az atomháborúról. Mikor milyen kedvében találják, mikor mennyire van feldúlt állapotban az oroszügyi vizsgálat – meg újabban a jó pénzen elhallgattatott pornósztár szerető – által kavart, egyre vészesebb viharfelhői alatt.

 


Nyitóképünk a koreai háború (1950–53) washingtoni emlékművét ábrázolja: katonák a végtelen mocsárban (Fotó: Veterans Today)