Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondták, nem jött még el Đinđić ideje Szerbiában.
Pedig Zoran Đinđić nem is akart politikus lenni. Filozófiai tanulmányai alapján nyilván túl jól ismerte a politikát, vagy talán nem volt hozzá elég sötét lelkű, romlott és gerinctelen. De vannak pillanatok a történelemben, amikor az ember válaszúton találja magát, amikor cselekedni kell. Amikor nem lehet behúzódni az otthon, a család, a könyvek oltalmába, belefeledkezni a lét nagy kérdéseinek boncolgatásába vagy a gyerekkacajba. Vannak pillanatok a történelemben, amikor az ember egyedül találja magát a hegytetőn: körülötte vad viharok dúlnak, s meg kell találni a kivezető utat. Mielőtt a hullámok összecsapnak a kétségbeesett vagy félrevezetett tömegek feje fölött. Viharban a villám a legkiemelkedőbb tárgyba csap, a legmagasabb fát dönti le. Nem véletlen hát, hogy a golyó most Zoran Đinđićet terítette le.
1999 novemberében ismertem meg, amikor az akkori szerb ellenzék élén Wahingtonban keresett és kapott támogatást a miloševići rezsim szorításában fuldokló Szerbia megmentéséhez. Mind a hivatalos tárgyalásokon, mind a háttérmegbeszélések során Đinđić volt a haladás, a megbékélés, az európai út zászlóvivője. Kiegyensúlyozott, higgadt és megfontolt hozzáállásával pillanatok alatt megnyerte nemcsak tárgyalópartnerei bizalmát, hanem a washingtoni és a szélesebb amerikai közvélemény rokonszenvét is, mert felélesztette a hitet, hogy Szerbia számára is van remény.
Egy minden lehetőséget és kombinációt boncolgató, éjszakába nyúló háttérmegbeszélés alkalmával merült fel a gondolat (amit az amerikai fél mondott ki nyíltan), hogy valakinek vállalnia kell majd az áldozat, netán a mártír szerepét. A szerb ellenzéki küldöttség tagjai döbbenten néztek egymásra, s noha először az akkor már matuzsálemnek számító Avramović apó neve hangzott el, valójában mindenki tudta, hogy közülük Đinđić az egyetlen lehetséges vezéregyéniség.
Másnap az autóbuszban alkalmam volt beszélgetni vele – nem politikáról, nem a világ nagy dolgairól. A mindig pontos és fegyelmezett Đinđić aznap elkésett az indulásról. De csak néhány percet kellett várni rá: jellegzetes fekete inges, fekete nadrágos alakja csakhamar feltűnt az utca másik oldalán, két hatalmas könyveszacskóval a kezében. A túlzsúfolt program következtében csak akkor, ebéd helyett volt ideje beugrani a könyvesboltba, s összeszedni néhány, számára annyira fontos könyvet. Lehuppant a velem szomszédos ülésre, s a családjáról kezdett beszélni. Hogy mennyire szereti napjait a könyvek társaságában és gyermekei kacagása között tölteni. Hogy legszebb órái azok, amikor felesége reggel munkába indulva iskolába viszi a kislányt, ő pedig otthon marad, olvas, s amikor kisfia felébred, milyen nagyokat szoktak hancúrozni az ágyban. S hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni. S hogy most azt várják tőle, hogy éppen ennek fordítson hátat.
Utoljára 2002-ben találkoztam vele. A miniszterelnök Đinđić akkor már hivatalosan tárgyalni jött az amerikai fővárosba, s a követség kisebb fogadást szervezett tiszteletére. Amikor a vendég végre befutott a tervezettnél szinte mindig hosszabbra nyúló megbeszélések után, a tömeg azonnal elcsendesedett, fél karéjban szétnyílt és minden szem őrá irányult. Đinđić végignézett a termen és fürkésző tekintete véletlenül összetalálkozott az enyémmel. A szerb miniszterelnök ekkor határozott léptekkel megindult és csatlakozott hozzánk, az egyetlen jelenlévő nem-szerbekhez, elsőként üdvözölve a Magyar Szó washingtoni tudósítóját és az amerikai külügyminisztérium magyar meg délszláv tolmácsát. Később még egyszer visszatért és hosszasan elbeszélgettünk vele a szerbiai helyzetről, Vajdaság autonómiájáról, a világ dolgairól – immár csak politikáról. Nem mindenben értettünk egyet Đinđićtyel, a politikussal, de nem lehetett elismerő szavak nélkül hagyni az emberközeli és emberközpontú új viszonyulást, a nacionalizmus bátor elutasítását és mindazokat a terveket, amelyekkel Szerbiát végre modern, európai irányba igyekezett terelni.
A villám most is a legmagasabb fát döntötte le. Nem ült még el a vihar.
Utóirat: Tizenöt évvel később, még mindig nem.
