A tavalyi év elején tanulmányaim második félévében jártam, amikor is egy beadandó leadására volt szükség a Tudományos tanulmányírás nevet viselő kurzus keretein belül. Mindenki szabadon választhatott témát. Nem túl sokat gondolkodtam azon, hogy mit is válasszak, ugyanis épp azokban a napokban járta be az anyaországot az óriási botrányt keltő Magyar Rákellenes Liga kampányfilmje. Szakmai szemmel és magánemberként is egyaránt borzasztó volt végignézni a naponta, x percenként többször leadott reklámot.
Hihetetlenül felháborított, hogy Magyarország legnézettebb kereskedelmi csatornája képes volt azt megengedni magának, hogy egy sokkal inkább áldozathibáztató, mintsem a prevenció felhívására való kampányfilm a képernyőre kerüljön. Elöljáróban tudni kell, hogy ezen kampányfilmek évről évre azért jönnek létre, hogy az adott szervezet arra ösztönözze az állampolgárokat, hogy adójuk 1%-val támogassák munkájuk.
Azt gondolom, egészen addig, míg egy szervezet nem jut el odáig, hogy a toborzó kisfilmje, bemutatott reklámja, felhívása vagy bármilyen munkája, ami elméletileg a megelőzést szolgálja, nem ítélkezik, hanem tolerál és megsegít, addig nincsen vele semmi baj. Viszont, amikor az adott helyzetben szenvedők a tévéképernyők előtt ülve hibásnak érzik magukat azért, mert betegek, mert hátrányos helyzetűek, mert szociálisan hátrányos helyzetű esetek, vagy csak szimplán nehezebb életet élnek az átlagtól, akkor annak a reklámnak nincs helye a tévében.
Ennek okáért én, mint jövendőbeli moderátor – nevezzünk műsorvezetőnek, újságírónak, szerkesztőriporternek vagy bárminek, akinek lehetősége van és lesz egy adott médiafelületen különböző témák feldolgozására, bemutatására, pártfogására – vettem a bátorságot, és papírra vetettem a beadandó keretein belül a tényeket, véleményeket és a kifejtett hatásokat. Napokon keresztül követtem végig, hogy Magyarország a maga vele járó természetével hogyan fog össze annak érdekében, hogy a reklámfilm lekerüljön a képernyőről.
Legalább egy tucat közszereplő szólalt meg az ügyben, különböző csoportok jöttek létre a közösségi média felületén, online petíció született – amit jómagam is aláírtam –, és így a Magyar Rákellenes Liga kampányfilmje csupán egy hetet élt meg a televízió világában. Az interneten, a mindenki számára jól ismert közösségi csatornán a mai napig megtalálható.
A beadandómat ugyan formai hibák miatt négyesre értékelték, a témát mégsem engedtem el. És nem azért, mert nem akartam, hanem mert egyszerűen az életem nem engedte. Folyamatosan olyan embereket sodort elém, akik a rák valamilyen fajtájával küzdenek vagy küzdöttek. Biztosan hihetetlen, de tényleg így volt. 1996-ban elvesztettem az anyai nagymamámat rákban úgy, hogy nem is ismertem, ugyanis a születésem előtt öt hónappal távozott az élők sorából. A testvére is rákban halt meg néhány év múlva, akiről csak halvány emlékeim vannak fiatal korom miatt. 2016-ban gyerekkori barátaim édesapja leépülését végigkövettem kevesebb mint fél év alatt, és végül az apai nagyapám is rákban hunyt el a 2017-es év közepén.
Ekkor én már rég azt gondoltam, hogy túlléptem a témán, ami a rákos megbetegedéseket és a velük járó történeteket illeti, és azt éreztem, nincs több közöm ehhez, sőt azt is éreztem, hogy ez is pontosan elég volt a számomra. Na, akkor jött az, amit magam sem hittem el. Úgy véltem, a beadandó megírása, és az, hogy egyáltalán a szemem elé került a kampányfilm, és foglalkoztam egy kicsit vele, pontosan elég ahhoz, hogy a dühöt, ami bennem van amiatt, hogy nincs elég rákedukációs előadás, hogy a fiatalokat időnap előtt nem világosítják fel, hogy a középkorosztályban nem észlelik időben a tüneteket, és hogy az idősebbeket nem látják el rendesen a kialakult betegségük kapcsán, elég lesz számomra, hogy megnyugodjak.
Aztán a sors olyan emberekkel kapcsolt össze egy-egy helyzet kapcsán, akik nagyon fiatalon kerültek szembe a rákkal. És, ahogyan már feljebb is említettem, kihasználva közlési lehetőségeimet, mélységes tisztelettel és óvatossággal kértem fel szép sorjában őket arra, hogy meséljenek nekem a helyzetükről. A velük készített, megjelent és nagy sikert aratott interjúkból sokan táplálkoztak a visszajelzések alapján. Ekkor döbbentem rá jómagam is, hogy egyáltalán nem merünk beszélni a rákról.
Nem merünk beszélni róla, mert félünk, mert szégyenérzetünk van, ha fel kell hozni, ha nyíltan és őszintén kell beszélnünk a fájdalmainkról, az esetleges tünetekről, a folyamatokról, a hegekről, amelyet a műtétek okoznak, a test szőrtelen felületeiről, amelyek azért kopaszodnak meg, mert a betegség sokkal erősebb, mint egy szervezet, és egyáltalán, semmiről sem merünk beszélni, ami ezzel kapcsolatos. Ekkor döntöttem el, hogy én épp azért is fogok róla beszélni!
Így aztán egy évvel a beadandó leadása után, a fent említett érintettségem ellenére és a három rákkal kapcsolatban álló legcsodálatosabb ismerőssel/baráttal készített interjú után a szakdolgozatom témája nem más, mint a Magyar Rákellenes Liga kampányfilmjeinek elemzése, a továbbiakban kifejtett hatások bemutatása, a média kapcsolata a rákedukációval, a közszereplőként élő, médiában dolgozó férfiak kapcsolata a kampányfilmmel és minden, ami ehhez egy kicsit is kapcsolódik, és amiről egy kicsit is érdemes beszélni. Ehhez pedig nem mástól, mint Magyarország legodaadóbb rákellenes aktivistájától, a legpéldaértékűbb női magyar újságírótól, Szentesi Évától kértem segítséget. A vele készített interjút a következő számban olvashatják!
PÓSA Tamara
(Az írás a Családi Kör március 15-ei számában jelent meg. A hetilap legfrissebb, március 22-ei kiadásában interjút olvashatnak Szentesi Évával, aki Magyarország egyik népszerű kortárs írója, valamint az egyik legkitartóbb, legbátrabb és legelszántabb rákellenes aktivistája. 2016-ban jelent meg első könyve Hamvaimból címmel. Ebben az elsősorban önmagával folytatott, másodsorban pedig a méhnyakrákkal éveken át tartó küzdelmeit írta le. Végül sikerrel járt, és győztesen jött ki belőle.)
