Amikor egy lap megszűnik, mindig olyan érzés, mintha meghalt volna valaki. S ahogy a halálhoz való viszonyulásunk is változik, úgy alakul a mérlegelésünk is a veszteséggel kapcsolatban. Hiszen egészen más az, ha valaki fiatalon, balesetben veszíti el életét, vagy egy méltósággal leélt hosszú és termékeny élet után, idős korában, természetes körülmények között.

Azt azonban végképp lehetetlen megállapítanunk, hogy egy lap élete végén mi tekinthető természetes halálnak, ha egyáltalán tekinthető bármi is annak. Hiszen az úgy természetes – az a legtermészetesebb –, ha az ember is, a közeli hozzátartozónk vagy egy vadidegen a világ másik végén, itt van mellettünk, él és lélegzik, elérhető közelségben, vagy a távoli messzeségben, de akkor is szinte bármikor megszólíthatóan, telefonon, levélben, képeslapon, ma már az interneten is.

A lapnál, az újságnál is úgy természetes – vagyis az a legtermészetesebb –, hogy itt van mellettünk, a közvetlen közelünkben, karnyújtásnyira, él és lélegzik, szinte már a szuszogását is hallhatjuk, amikor fellapozzuk, ahogy zizegnek a lapjai, ahogy sustorognak-sisteregnek egymáshoz dörgölőzve. A napilap élő anyag, s valamelyest mindannyiunk élete benne van, hiszen a mi életünket, a hétköznapjainkat, a bennünket és a létünket befolyásoló, meghatározó eseményeket gyűjti egybe, s úgy segít azok értelmezésében, mint egy közeli, bizalmas barát, mint egy aggódó hozzátartozó, mint egy rokon, aki a lelkén viseli sorsunk alakulását, a döntéseinket, az olykor megfontolt, máskor meg megfontolatlan lépéseinket, illetve azok következményeit. A napilap bizalmas barát, tehát olykor valóban dorgál is, akár a fejünkre is olvashatja a hibáinkat, hogy ráébresszen a tévedéseinkre, hogy felismerjük gyengeségeinket. De az aggódó rokon megbocsátó is, elnéző is tud lenni, amikor látja, hogy a dorgálása célba ért, hatással volt és meghozta az eredményét…

Egy ilyen bizalmas barátot veszített ma el a magyar olvasóközönség, és nemcsak az anyaországi publikum, hanem a teljes magyarság. Ez a veszteség pedig mindenkinek egyformán fájhat, éljen bár Budapesten, bármely határon túli régióban, a világ második legnagyobb magyar városában, vagyis Londonban, esetleg Németországban, Kanadában, Brazíliában vagy Ausztráliában. Mindannyian kevesebbek lettünk egy lappal, egy olyan újsággal, amely hosszú története folyamán volt szinte mindenféle – éppen amilyennek az aggódó rokonokat vagy közeli barátokat elképzelhetjük.

A Magyar Nemzet megszűnése mindenkinek a vesztesége, aki magyarul olvasni tud.

Úgy számoljuk, hogy a lap élt nyolcvan évet, mert ennyi áll a fejlécében. Pethő Sándor 1938-ban alapította, s lapja akkor, a korabeli Magyarországon, a nácizmussal, a német befolyással, a szélsőségességgel, a háborús uszítással szemben álló jobboldali értelmiség lapja volt. S mint olyan, egy szalmaszál volt mindazok számára, akik szinte már alig kaptak levegőt a mellkasukra telepedett nyomás és elnyomás hatása alatt. Éppen ezért nagyon hamar olyan népszerűségre tett szert, hogy már nemcsak az ideológiák mentén megosztott társadalom jobboldali rétegei számára, de minden értelmiséginek rangot jelentett publikálni, éppen ebben az újságban megjelenni.

Nyílt és éles szókimondása miatt több lapszámát is betiltották a háborús időkben, majd Magyarország német megszállásának napján a Gestapo első dolgainak egyike volt, hogy feldúlja a Magyar Nemzet szerkesztőségét, ami az adott körülmények között közvetlen életveszélyt jelentett a lap szerkesztői, munkatársai számára is.
Talán éppen ezért a második világháború végén, a szovjet megszállás idején, szinte még el sem csitult a csatazaj, jobboldali beállítottsága és arculata ellenére épp a Magyar Nemzet kapott az elsők között működési engedélyt. És persze papírt, amire kinyomtathatták, hiszen azokban a napokban nagy ínség mutatkozott ebből is.

A Magyar Nemzet kiemelt szerepet játszott az ötvenhatos forradalom és szabadságharc idején is, szerkesztőinek akkori helyállása így a szovjet megszállás újbóli megerősítése után nem is maradhatott megtorlások nélkül. S mégis, mindenféle megregulázások és atrocitások ellenére, egészen a rendszerváltoztatásig, tehát a kádári pártállami egyszólamúságban is a Magyar Nemzet volt az a lap, amelyben időnként – a folyamatos cenzúra megtévesztésével – „átcsúszhattak” a szűrőn rendszerkritikus írások is, hol szatirikusak, hol meg komolyan szókimondók, amelyek akár nyíltságukban is szembehelyezkedtek a központi diktátummal.

A Magyar Nemzet a rendszerváltoztatás után is a konzervatív oldalra helyezkedett, konzervatív nézeteket képviselt. S persze, kormányok jöttek és mentek, a lap mégis úgy képviselte az ideológiai állásfoglalásának megfelelő nézeteket, hogy mindvégig mérvadó és meghatározó maradjon. A kilencvenes évek közepének átalakulóban lévő, zavaros tulajdonjogi viszonyai közepette került a lap annak a Simicska Lajosnak az érdekeltségébe, aki évtizedeken át Orbán Viktor legjobb barátja volt. Ez a barátság azonban az úgynevezett G-napon megszakadt, az újság szembekerült a Fidesszel, sőt, hamarosan már az ellenzéki sajtó egyik zászlóshajójává vált. A vasárnapi választási eredmények azonban megpecsételték a sorsát, hiszen már a tegnapi bejelentés előtt is azt találgatta a szakma, hogy Simicska vajon meddig pénzeli, meddig tartja fenn a lapját… A választ, sajnos, sokkal hamarabb megtudhattuk, mint szerettük volna.

Azt mondtuk az elején, hogy most nyolcvan évet számolunk a Magyar Nemzet történetében. De ez csak akkor igaz, ha Pethő Sándor 1938-as lapalapítását tekintjük kiindulópontnak. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy Pethő ezen a néven egy sokkal korábbi újságot alapított újra. Ez volt tehát a lap feltámadása a hosszas, több évtizedes hallgatás után. A Magyar Nemzet ugyanis korábban Jókai Mór lapja volt, amelyet az akkor már agg író az előző századforduló előtt, az 1800-as évek végén alapított, s 1910-ig jelent meg. Ilyen megközelítésben tehát egy sokkal hosszabb történet végére kerül ki a lap mai számának megjelenésével a pont.

Kormányok jöttek és mentek már eddig is, sokszor meghatározták a sajtó helyzetét is, igyekeztek minél nagyobb befolyást szerezni, bedöntöttek és feltámasztottak lapokat. Abban a reményben búcsúzunk tehát most közeli barátunktól és aggódó rokonunktól, hogy ha ma meg is szűnik a Magyar Nemzet, ez nem jelenti a lap végleges távozását, eltűnését. S eljön még a nap, amikor úgy alakulnak a választási eredmények, s olyan lesz a politikai helyzet, hogy egy élelmes lapszerkesztő újraalapíthatja majd.

Sok veszteség ért bennünket az elmúlt időszakban, de mi hiszünk a Magyar Nemzet feltámadásában.

Ahogy hiszünk a Népszabadság feltámadásában is.