Az országot, ahová születtem, 1996-ban Jugoszláviának hívták. A tartománynak, amelyhez a falvak és a város, ahol nevelkedtem, és ahol olyanná váltam, amilyenné válnom kellett, Vajdaság a neve. Az alapmentalitás és a környezet által kialakított szokások, a velük járó hagyományok pontosan ugyanolyan hatást gyakoroltak a szüleimre, miközben engem nevelgettek, mint amilyen hatást gyakorolt annak idején mindez az ő szüleikre.
Így nőttem fel hát egy olyasfajta szeretetburokban, amelyhez hozzátartozott a kettősség, a másság, a hevesség, az élet iránti szeretet, az elfogadás, az alkalmazkodás és nem utolsósorban a talpraesettség. Itt tanultam meg járni és beszélni.
Itt tanultam meg azt, ha bemegyek valahová – a boltba, a pékségbe, egy szórakozóhelyre, egy ruhaüzletbe, a rendőrségre, a bankba, az egészségházba, vagyis akárhová –, akkor nem elég csak és kizárólag a saját nyelvemen köszönni. Itt tanultam meg, hogy kérni, kitölteni, írni, olvasni, szórakozni és dolgozni nemcsak a saját nyelvemen lehet és kell. Itt tanultam meg, hogy nemcsak magyar ajkú barátokat szerezhet egy ember. Itt tanultam meg, hogy milyen jókat lehet inni, enni, mulatozni, énekelni és nevetni. Itt tanultam meg, hogy miért érdemes harcolni. Itt tanultam meg, hogy ez a világ, a mi vajdasági kis világunk nem is olyan nagy, mint amilyen mi azt hisszük. Itt tanultam meg, hogy a magyar nyelvet beszélő fiúk pontosan ugyanolyan szélhámosak, mint a szerb nyelvet csacsogók. Itt tanultam meg, hogy a politika nem az, aminek látszik. Itt tanultam meg, hogy lehet élni szűkösen, de boldogan. Itt tanultam meg, hogy nem lehet élni a nincsből. Itt tanultam meg, hogyha van ismeretség, akkor minden van. Itt tanultam meg, mennyire csodálatos a magyar és a szerb színekben versenyző sportolóknak egyaránt szurkolni, és itt tanultam meg, milyen érzés lúdbőrözni a szerb és a magyar himnusz hallatán ugyanúgy. Itt tanultam meg, hogy milyen az Eurovíziós Dalfesztivált követve izgulni azért, aki Szerbiát és azért is, aki Magyarországot képviseli. Itt nőttem fel, itt tanultam meg szeretni, itt tanultam meg élni.
Aztán középiskolai tanulmányaimat követően a felsőfokú tanulmányaimat már az anyaországban (Magyarországon) folytattam tovább.
Itt tanultam meg, milyen különleges, milyen jó határon túlinak lenni. Itt tanultam meg szeretni önmagam. Itt tanultam meg szeretni az országot, ahonnan jöttem. Itt csalódtam először abban az országban, ahonnan jöttem. Itt tanultam meg, hogy a politika milyen sokszínű, és itt tanultam meg, hogy nőként is meg lehet mindezt érteni. Itt tanultam meg, hogy a tehetség fontos, itt tanultam meg álmodozni. Itt tanultam meg gond nélkül barátkozni. Itt felejtettem el szerbül köszönni és beszélni. Itt vettem észre, hogy a burek illata nem terjeng az utcán. Hogy a lejjebb az lentebb, a tetováltatni az varratni, hogy a patika az gyógyszertár, hogy a majica az a trikó, és hogy nem feltétlenül kell olyan hirtelen, hevesen és hangosan beszélni. Hogy senki sem érti, ha azt mondom, kao, de mindenki szereti az akcentust, amit otthonról hozok. Itt tanultam meg, hogy egy bármilyen idegen nyelvet beszélni nem árt. Itt tanultam meg, hogy a hétvége az hétvége. Itt fájt, hogy nem fog sehol sem megszólalni a Đurđevdan egy-egy este alkalmával, és itt fájt az is, hogy az árak magasabbak. Itt tanultam meg, hogy milyen érdekes és más az anyaországban a férfi. Itt tanultam meg, hogy milyen fontos a nemzet. Itt tanultam meg elengedni, szabadnak lenni.
Mindeközben a szüleim immár öt éve, hogy a német földet tapossák, teszik mindezt egy jobb élet reményében. Így vált számomra az Európában magasan kiemelkedő Németország időről időre a harmadik otthonommá.
Itt láttam először, hogy hogyan lehet igazán jól élni. Itt láttam meg először, hogy mennyire hűvös is a német nép. Itt tapasztaltam meg, hogy befogadóak. Itt nincs kisebbségben a nő, itt zűrös a politika. Itt hiányzik az otthoni levegő. Itt lehet dolgozni. Itt megfizetik. Itt lehet tanulni, itt a tudás felhasználható. Itt van látnivaló. Itt külföldi vagy. Itt tanultam meg, hogy az a sokféle bőrszín, az a sokféle nyelv és a sokféle nemzetiség mind-mind elfér egymás mellett a vonaton, a buszon, az utcán és a boltban is.
Így lett nekem három pizsamám, három fogkefém és három kávésbögrém. Így lettek külföldön vásárolt, jó minőségű ruháim. Így láttam meg a világ másik felét. Így értettem meg sok mindent. Így élek én biztonságban. Így kapok én szeretetet háromfelől. Így vagyok én ilyen sokszínű.
Nyilván mindig lesz és van olyan, aki azt állítja, hogy az egyik jobb a másiknál, de véleményem szerint ez egyáltalán nem igaz. Szerintem mindegyik helyen az élet jó és rossz is a maga módján. Jelenleg a világban a többlaki életet élők száma igen magas. És azt is tudom, hogy nagyon sokan vannak, akik ugyanolyan cipőben járnak, mint amilyenben én magam is járok. A közvetlen környezetemben, az ismeretségi körömben és a barátaim körében is egyaránt megtapasztalható a két- vagy akár a háromlaki élet. Mert ma ez a természetes, ez az elfogadott, ez a jó. Azt gondolom, hogy kár háborogni, kár ítélkezni, kár irigykedni, kár nem szeretni, el kell fogadni, alkalmazkodni kell. Nem elfelejteni az otthont, szeretni a kisebbséghez való tartozást, kibírni a külföldi jelzőt. Beszélni a szerb nyelvet, szeretni a magyart, szót érteni legalább egy harmadikon. Élni itt is, ott is, jól, kevésbé jól, könnyedén, nehezen, hálát adva, ez a legfontosabb. Mert egyáltalán nem véletlen, hogy mindenki oda lett teremtve, ahová. Próbáljuk meg elfogadni, szeretni és megélni a jelent!
Pósa Tamara
(Az írás a Családi Kör április 12-ei számában jelent meg.)
