A fagylalt története igazán messzire nyúlik vissza a történelemben, már több ezer évvel ezelőtt is nyalogathattak jeges, gyümölcsös, tejes édességet a tehetősebbek. Az ipari forradalom után vált csak olcsóbbá és elérhetővé mindenki számára, hiszen a késztermék folyamatos hűtése addig igencsak nehezen volt megoldható.
Most azonban figyelmünket inkább a fagylalt elengedhetetlen tartozékára, a tölcsérre irányítjuk, ami jóval fiatalabb, az 1900-as évek elején találták csak fel. A legelterjedtebb történet szerint a tölcsért a szíriai származású Ernest Hamwi találta fel és 1904. április 30-án mutatta be a Saint Louisban (Missouri, USA) rendezett világkiállításon. A sztori kiegészül sok színes adalékkal, például, hogy fagylaltot árult, kifogyott a kelyhekből és gyorsan ki kellett valamit találni, ezért sütött pár zalabia nevű, náluk elterjedt lapos, vékony ostyaszerű édességet, ezt feltekerte tölcsér alakban és ebbe rakta a fagylaltot. Más szerint ő maga nem is fagylaltot árult, hanem édes ostyát és egy fagylaltos kollégáját segítette ki, amikor az fogyott ki a papírtartókból.
Ha kicsit tovább kutakodunk, rábbukanhatunk több elsőre is, akik valami fura módon mind szinte egyidőben találták fel a tölcsért. Szégyen lenne, ha az olaszok nem vettek volna részt e nemes versengésben és rögtön két befutójuk is adódott, 1902-ben Antonio Valvona, majd 1903-ban Italo Marchiony is előállt egymáshoz hasonló találmánnyal. Valvona egy sütőgépet talált fel, ami tégely alakúra tudta sütni a tésztát, ő kekszes alaphoz adott be szabadalmi kérelmet, Marchiony pedig ugyancsak egy ehető, ostyából készült edénykét tervezgetett.
Az olasz bevándorló Italo Marchiony a New York-i Wall Streeten árult citromos jeget az 1890-es években. Vendégei kis üvegtálkában kapták az édességet, amellyel gyakran elsétáltak, sok tálka eltört, ő meg a fejét kezdte törni, hogy lehetne ezt a problémát megoldani. 1896-tól dolgozott egy ostyasütő szerkezeten és be is adta a szabadalmi kérelmet 1903-ban.
Marchiony 1903-as szabadalma a tölcsérforma rajzával
A történetre bizonyíték lehet maga a szabadalmi kérelem is, de hála Marchiony lányának, írásban is fennmaradt a történet. A találmány lényege az volt, hogy Marchiony rájött, ha a sima ostyatésztát még melegen összehajtogatja és formában tartja, akkor az megtartja alakját a kihűlés után is. Az öntőforma, amit kidolgozott tíz tölcsért tudott egyszerre készíteni. Szemügyre véve a szerkentyűt azonban látható, hogy ez még mindig inkább tálka alakú volt, mint tölcsér.
A történet itt visszakapcsolódik a Saint Louis-i világkiállításhoz, ahol Marchiony ugyanúgy kiállító volt, mint a szíriai Ernest Hamwi. Marchiony hiába gyártotta szorgalmasan minden este a tölcséreket, nem sikerült a kereslettel lépést tartania és napközben hamar elfogytak a tölcsérei. Észrevette, hogy Hamwi sütögeti a már említett zalabia nevű édességet és megkérte, segítsen rajta és tekerje össze a zalabiákat, amíg azok melegek, így lettek tölcsérei. A világkiállítás után Marchiony tölcsérgyártó üzemet alapított és ő látta el Manhattant tölcsérekkel. A jégkrémszendvicset is ő találta ki, amikor két ostyalap közé töltötte a fagylaltot. A Wall Street-i bankárok és brókerek elegánsabbnak találták a szendvics fogyasztását, mint a tölcsér rágcsálását.
Hamwi is a tölcsérbizniszben maradt, Missouri államban alapított egy céget és a fagylaltgyártók szövetsége az 1950-es években őt ismerte el hivatalosan a tölcsérek atyjának.
Úgy tűnik tehát, a fagylaltos tölcsér feltalálóját és az időpontot nem lehet pontosan megmondani, Ernest Hamwi biztosan a leghíresebb első lett, de nem a legelső első.
