Határokon túl Négy vajdasági fiatalember – négy ország

Korábban a két-három laki élet előnyeit és hátrányait taglaltuk. Elsőként én magam meséltem erről, majd a barátnőimet kérdeztem, akik szintén egy határt léptek át, és az anyaországban telepedtek le (egyelőre). Most viszont négy olyan vajdasági fiatalember mesél a külföldön való létről, akik még a harmincas éveikben sem járnak, akik teljesen különböző helyről származnak és akik teljesen különböző országot választottak maguknak, leginkább kalandvágyból, és nem utolsósorban az anyagai javaik biztosítása érdekében. Mivel a ki- vagy elvándorlás még mindig kényes téma a vajdasági magyarok körében, talán nem meglepő, hogy valamennyien név nélkül vállalták a beszélgetést…

A csönd városából Németországba

Azért döntöttem úgy, hogy külföldön próbálok szerencsét, mert meg akartam változtatni a saját életem, azt akartam, hogy meglegyen mindenem, és a kitűzött céljaim valóra tudjanak válni, és persze, hogy az odahaza hagyott családomnak előbb-utóbb semmiben se kelljen nélkülöznie. Viszont a teljesen új kultúra, a szokások és a német gasztrovilág is eléggé vonzott.

Mindig is egy nagy álmom volt, hogy a vendéglátóiparban dolgozhassak, és hogy ezen a téren fejlesszem magam, ugyanis nagyon szeretem ezt csinálni. És az országgal is ugyanígy vagyok, abban a városban, ahol élek, csodás a közösség, barátságosak az emberek, kedves a főnököm és adott a lehetőség a szakmai út bővítésére is.

Természetesen itt is akadnak szerethető és kevésbé szerethető dolgok, én viszont jelenleg csak jókat tudnék kiemelni, mint például azt, hogy a munkahelyem a város egyik legjobb steak étterme, mindennapos a telt ház, a főnököm nagyszerű ember, és nem elfelejtendő az sem, hogy mindennap háromszor kapunk friss, meleg ételt, ami nagyon korrekt, hiszen ebből az is látszik, hogy minket, egész nap ott dolgozókat sem felejtenek el.

Húsvétkor még itthon vagyok

Már néhány napja nem tudok lenyugodni, komoly dologra szántam el magam. 18-án költözök külföldre, igaz nem olyan messzire, csak ide „a szomszédba”, Magyarországra. Sokáig gondolkoztam a dolgon, nehezen szántam rá magam, de most már eldöntöttem, nincs visszaút. Komoly döntés volt, de nem volt más választásom – nem hagytak más választást.

Itt tanultam meg a német nyelvet igazán beszélni, és ezenfelül még sok mindent kaptam. Sok a látványosság a városba, úgyhogy aki csak turistaként jön ide, az is rögtön megszeretni ezt a közel 250 ezer lakossal bíró, ókori eredetű, régi, de egyben gyönyörű várost. Pontosan úgy, mint ahogyan én is megszerettem. Habár az első fél év nagyon nehéz volt. Nehéz volt otthon hagyni a családomat, akikért és akiknek köszönhetően élek, a sok-sok barátot és ismerőst és a városomat is, amit imádok.

Immár 2 éve vagyok itt. Hogy igazából miért? Mert tudok tervezni, tudom építeni az életem, tudok annyit félretenni, hogy legyen mire alapozni, és ezáltal valahol már azt is tudni, hogy mi lesz később. Én már itt vagyok otthon, de a hazám mindig a csönd városa marad, és soha sem fogom elfelejteni, honnan is indultam, és kik azok, akik segítettek és támogattak ebben.

Felsőhegyről Londonba

Nagyon nehéz volt meghoznom a döntést, hogy külföldre menjek, hosszú ideig érlelődött mindez bennem, hiszen otthon is volt munkám, viszonylag „jól is kerestem” (40-45 ezer dinárt.) Volt azonban, amikor 12-14 órát is dolgoztam, plusz az a munka, amit végeztem, hosszú távon károsította volna az egészségemet. Amikor felmerült Anglia, mérlegeltem, a pénz, amit ígért a cég, négyszerese volt az otthoninak, emellett a munka is jóval könnyebbnek tűnt, s egészségkárosító hatása sem lett volna. Vonzott a külföldi élet, és az, hogy az emberek nyugodtabban élnek. Sajnos össze sem lehet hasonlítani az itteni életszínvonalat az otthonival. Pláne mi, falusiak el sem tudjuk képzelni, mennyi minden vár a világban ránk, míg meg nem ízleljük egy fejlődő ország látványát, környezetét, lehetőségeit. És nem titok, hogy legbelül a lelkem igenis vágyott a nyüzsgésre.

Hogy miért épp London? Ma a kiköltöző fiatalok nyolcvan százaléka ismerősökkel együtt teszi ezt meg. Velem sem volt ez másképp. Amikor volt időm és kedvem hétvégén kimozdulni, szinte mindig azt taglaltuk akaratunkon kívül, hogyan kellene az életünket biztosabb alapokra helyezni. És egyszer csak jött a lehetőség, ugyanis az egyik ismerősöm nagynénijénél Angliában felszabadult egy szoba, ahová beköltözhettem, s segítettek munkát találni, mindez nagyjából négy hónap leforgása alatt valósult meg. Egyáltalán nem volt könnyű, egy teljesen más világba csöppentem bele.

Másfél év távlatából viszont azt mondom: megérte. Először féltem, mint mindenki más is, aki nem ismeri azt az országot, ahová egyik napról a másikra kerül, és nyelvi nehézségekkel is küzd. Valamennyit persze tanultam már előtte angolul, de az messze nem volt elegendő ahhoz, hogy magabiztosan elmenjek hivatalos ügyeket intézni. A szomorú valóság viszont az, hogy ma már szinte a világ bármely pontján kötünk ki, az adott környezetben biztosan találunk magyar származású vendégmunkást, és nincs ez másképp Londonban sem.

A munkahelyemen rengeteg magyar dolgozik, így aztán észre sem lehet venni, hogy nem is odahaza vagyok. Az első hét hónap volt számomra a legnehezebb, ugyanis ennyi idő elteltével tudtam először hazamenni, amit nagy örömmel tettem. Tele voltam élményekkel, ám a határokat átlépve szembesültem a már eddig is jól ismeretes ténnyel, sőt, a helyzet mintha rosszabb lett volna, mint mielőtt elmentem.

Itt vagyok otthon

Az országot, ahová születtem, 1996-ban Jugoszláviának hívták. A tartománynak, amelyhez a falvak és a város, ahol nevelkedtem, és ahol olyanná váltam, amilyenné válnom kellett, Vajdaság a neve. Az alapmentalitás és a környezet által kialakított szokások, a velük járó hagyományok pontosan ugyanolyan hatást gyakoroltak a szüleimre, miközben engem nevelgettek, mint amilyen hatást gyakorolt annak idején mindez az ő szüleikre.

Felsőhegyről, a pici kis szülőfalumból szinte minden fiatal elvándorolt addigra. Ekkor tudatosult bennem, hogy hazajöttem én, de csak vendégségbe, és hogy az előző életem lezárult akkor, amikor magam mögött hagytam Vajdaságot. Itt kint a család az, ami a legjobban hiányzik, ám a mai modern technológiának köszönhetően napi szinten tudjuk tartani a kapcsolatot.

Röviden összefoglalva, itt kint nincs az, ami otthon van, és otthon pedig nincs az, ami itt, a szigetországban létezik. Számtalanszor hallom, olvasom, hogy otthon is lehet érvényesülni, csak akarni kell… Mint földműves, hétköznapi családból származó fiatal, én ezt megcáfolom.

Szerintem mindenkinek megvan a maga értékrendje. Ki ezt, ki azt választja. Sajnos otthon a mezőgazdaságot nem becsülik meg. Amit befektet a termelő, azt soha nem kapja vissza. Önerőből fejlődni pedig nem lehet. A különféle pályázatokon pedig olyan feltételek vannak, hogy a kistermelők (10-15 holdas földdel) labdába sem tudnak rúgni a nagyok mellett. Nem utolsósorban olyan helyekre tudok eljutni, amiket, ha otthon maradok, az életben nem látok.

Nekem ez ad motivációt. Igaz, nagy áldozattal járt, de megtanultam élni. Célom, hogy idővel saját otthont teremtsek és családot alapítsak, ám azt még nem tudom biztosra, hogy itt, Angliában vagy esetleg Vajdasághoz közelebb – Ausztriában, illetve Magyarországon – teszem-e ezt majd meg.

Rokonlátogatásból amerikai letelepedés

A külföldre költözésem egy véletlennek köszönhető, ugyanis immár hét éve annak, hogy a nyári szünetben három hónapra az Egyesült Államokba látogattam az ott élő rokonunkhoz. Aztán természetesen az ott látottak és tapasztaltak egyből magukba szippantottak. Ám tudni való, hogy az Amerikába való letelepedés az egyik legnehezebb dolog a világon. Ugyanis, amennyiben valaki külföldi állampolgárként érkezik ide, és legálisan szeretne itt tartózkodni 90 napnál tovább, akkor férjhez kell mennie, vagy pedig feleségül kell vennie egy amerikai állampolgárt. A fentebb említett hét év nagyjából nekem is ily módon jött össze… Az első kint töltött három évem borzasztóan nehéz volt.

Rengeteget hajtottam. Az amerikaiak sokkal hidegebbek, sokkal szabályosabbak és sokkal szigorúbbak. Nehezebben alakíthatóak ki barátságok és kapcsolatok is úgy, hogy azok valóban érzelmekre alapuljanak. Egyáltalán nem bánom, hogy egy ilyen irányt vett annak idején az életem, mert most sokkal, de sokkal könnyebb, nincs semmiféle hiányérzetem, az életem boldog és teljes. Jól keresek, szép helyekre jutok el, élvezem, amit csinálok, van egy gyönyörű barátnőm, aki egy kicsit sorsszerűen a családjával együtt ugyanolyan kétlaki életet él, mint amilyet én is. Annyi a különbség, hogy ők Magyarország és Amerika között ingáznak. Bátran állítom, hogy kaptam ezáltal egy családot is, ami motivál, ami új célokat és új reményeket kelt bennem.

Valóban boldog és kiegyensúlyozott vagyok, és eljutottam arra a szintre a sok küzdelem és vágy után, hogy már nem kell azon gondolkodom, mikor és mennyi időre mehetek majd haza, hanem akkor és annyi időt töltök otthon, amennyit csak akarok, ennek okáért mertem belevágni egy még nagyon kezdetleges vállalkozásba is.

Miért a világ legélhetőbb városa?

Azért döntöttem a külföldi munkavállalás mellett, mert friss diplomásként úgy gondoltam, a legjobb alkalom erre a tanulmányok befejezése után lenne, mielőtt még otthon munkát vállaltam volna. Ezzel ki tudtam küszöbölni néhány dolgot, többek között, hogy az otthoni munkavállalás után már nem vonzódom annyira a külföldhöz, hisz van havi keresetem, vagy hogy elmúlik felettem az idő, és idősebb koromban jövök rá, hogy fiatalon kellett volna külföldre mennem, amikor még könnyebben formálódik az ember új környezetben. Ám nem csupán anyagi vonzata volt a külföldre költözésnek, habár az is segített a döntés meghozatalában.

Bécsbe költöztem, és egyrészt általánosságban az itteni élet érdekelt, hogy mit tud az osztrák főváros nyújtani az embereknek, ami miatt sokadszorra választották a világ legélhetőbb városának, másrészt, mivel turistaként sem jártam soha ezelőtt Bécsben, biztos voltam benne, hogy rengeteg érdekességgel, látványossággal szolgál majd. Nem utolsósorban szerettem volna az idegen nyelvek területén bővíteni a tudásomat, mivel ez bármikor jól jöhet, akár otthoni munkavállaláskor is, ha hazaköltözök, jól mutat a német nyelvtudás, valamint a külföldi munkahely is az önéletrajzban. Elsősorban azért választottam pont Ausztriát, mert az már a „nyugat“, viszont szerettem volna olyan közelségben maradni az otthonomhoz, hogy rendszeres időközönként hazajárhassak. Másodsorban pedig azért, mert impozáns munkaajánlatot kaptam.

A változatosság mindenképp jó, és nem azért, mert otthon talán elégedetlenebbek az emberek az életükkel, inkább csak érdekes kihívás belecsöppenni egy teljesen ismeretlen környezetbe, ismeretlen lakótárssal, szomszédokkal, munkatársakkal. Mivel sokan érkeznek külföldről, sok a vendégmunkás, külföldi diák, így elfogadóbbak az emberek egymással szemben, mint otthon, elfogadják, ha az ember valamiben különbözik tőlük. Nyilvánvalóan nem lehet ilyen könnyen összehasonlítani egy akkora várost, mint Bécs egy vajdasági kisvárossal, faluval. Ami a nehézségeket illeti, az otthoni élethez képest többé-kevésbé egyedül van az ember, nincs itt minden esetben a család, a rokonok, a barátok. Ez azon túl, hogy hiányérzetet kelt, nehézséget is okozhat, amikor például szükség van valakinek a segítségére, ilyenkor olyan emberre lehetünk rászorulva, akit nem ismerünk annyira, nem egyértelmű, hogy megbízhatunk-e benne, vagy sem. Ami a munkahelyet illeti, pozitívan fogadtam, hogy mindenki barátságosan közelített, szívesen segítenek, csapatban dolgoznak a kollégák. Meglepő volt tapasztalni, hogy minden munkanap végén a főnök, illetve munkavezető mosollyal az arcán megköszönte a segítségem, és hogy ott voltam aznap. A mindennapok itt is munkával telnek, azután igyekszem tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, tehát ez a távolság sem feltétlenül jelenti a kapcsolatok romlását. Kissé kényelmetlen, hogy mennyit kell utazni, hogy láthassam a szeretteim, még így is, hogy csak ötszáz kilométer választ el tőlük.

Motivál, hogy jobban megismerjem önmagam, hogy hogyan boldogulok új környezetben, ismeretlen emberek között, mennyire találom fel magam. Tudom, hogy bármikor hazamehetek, így ezt az egész külföldi munkavállalást csak egy nagy kalandként élem meg. Céljaim között szerepel, hogy több pénzt tegyek félre, mint amennyit otthon tudnék, viszont az is, hogy a több pénznek hála minél több érdekes dolgot kipróbálhassak, minél több helyre eljuthassak, olyan dolgokat fedezzek fel, melyeket otthon nem értem volna el. Szeretnék még tanulni az itt élő emberektől, de nem csak a nyelvet, hanem a mentalitásukból, kultúrájukból is szeretnék meríteni.