Habár a régi-új magyar kormány még el sem kezdte mandátumának letöltését, előlegezzük meg nekik a négy évet. Amennyiben ezt a periódust kitölti a Fidesz, mindenképp érdemes lesz kiemelni egy könnyedén számszerűsíthető adatot: Orbán Viktor lesz ugyanis a magyar történelem leghosszabb hivatali időt betöltött miniszterelnöke. Ez a „titulus” jelenleg Tisza Kálmánt illeti, aki megszakítás nélkül nem egész 15 évig (1875–1890) volt a korabeli Magyarország élén.
Orbán ebben a pillanatban 12 esztendőnél tart, ugyanannyinál, mint Lázár György (1975-1987), őket pedig Bethlen István követi 10 évvel (1921–1931). Persze joggal vethető most fel, hogy például mind a négy személynél nagyon más történelmi periódusokról és politikai rendszerekről beszélünk, következésképp a hivatali idők is más és más súlyúak. Lázár szürke, „hivatalnoki” kormányfősége például bizonyos értelemben szöges ellentétben áll azzal, amit Tisza, vagyis a „Generális” tett a miniszterelnöki székben. Ráadásul akár néhány hónapos kormányfői megbízatás alatt is lehet (akár pozitív, akár negatív értelemben) maradandót alkotni. Mindettől eltekintve azért nagyon nem mindegy, hogy ki és meddig tud vezető pozíciót betölteni. Az sem véletlen, hogy a miniszterelnöki poszt létezése, azaz 170 év óta csak négyen voltak képesek legalább 10 évig megtartani ezt a pozíciót. Orbán Viktor a rendszerét pedig olyan agyafúrt módon építette fel, a magyar politikai rendszer kínálta lehetőségeket meg a magyar társadalom adottságait olyan mértékben és kíméletlenséggel fordította a saját javára, hogy jelenleg az sem lenne meglepő, ha még 2022 után is folytatni tudnák a kormányzást. Onnantól kezdve pedig „a határ a csillagos ég”.
Jobboldali dominancia a rendszerváltás után
De ez még nem minden! Aki jobboldali szavazó, illetve legfőképp Fidesz-szimpatizáns, az 2022-ben azzal a ténnyel szembesül majd, hogy a rendszerváltás óta eltelt 32 évből 20 (vagyis: az idő csaknem kétharmadában!) során jobboldalinak nevezhető kormányok vezették az országot. Ezek voltak az Antall-, ill. a Boros-kormányok, valamint a négy Orbán-kormány. A másik oldalon Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon neve díszeleg, akik közül csak a sokak számára „ősgonoszként” megjelenő két Gyurcsány-kormány volt képes egy sima ciklusnál többet kitölteni (nagyjából négy és fél évet). 2010-ben az „elmúlt nyolc év” emlegetése még a fideszes táboron kívül is népszerű érv volt. Ha viszont 2022-ben majd az államszocializmus bukása utáni teljes kort tesszük a mérleg serpenyőjébe, akkor a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai hármas által fémjelzett időszak világosan kisebb súlyt fog képviselni Orbán 16 évnyi regnálása mellett. Hogy az MSZP (és részben az SZDSZ) 2002 és 2010 közti uralma valójában semmilyen téren nem sikerült fényesre (és végső soron igen-igen korlátozottan érvényesítettek baloldalinak elveket a kormányzásban – neoliberálisokat viszont, akárcsak a Fidesz, annál inkább!), az nem egy nagy titok. Mi több, tevékenyen hozzájárult ez a periódus a Fidesz szemrebbenésektől mentes egyeduralmához.
Mi értelme van ezekkel a számokkal gurigázni? A nagy összegzések felől nézve egyértelmű a válasz: bármilyen politikai és társadalmi/gazdasági állapotban is lesz Magyarország az Orbán-éra letelte után, az összegzések és számadások tekintetében bajos lesz majd „balliberálisozni” és „gyurcsányozni”, hiszen a Fidesz vezetőjének és pártjának nagyságrendekkel több (és stabilabb!) ideje volt olyan irányba vinni az országot és annak lakóit, amelybe szerette volna. Már bőven ott tartunk, hogy minden egyes nap elteltével egyre növekszik a Fidesz számonkérhetősége, és rövidesen csaknem egyedül lesznek a csúcson. Kis történeti távból pedig jól fog majd látszani, hogy Orbán páratlan hatalomérzéke és -manipulációja mennyi pozitívumot és negatívumot hozott Magyarországnak.
A Vajdasági Magyar Politikai Felelősség
E cikk írásakor még nem tudható, hogy a szerb-magyar kettős állampolgárok közül összesen hányan voksoltak a magyar országgyűlési választásokon, az azonban igen valószínű, hogy (ahogy gyér részvételi arány mellett, de eddig is) a Fidesz-KDNP lényegében egyeduralkodó módon söpörte be a szavazatok csaknem egészét. A Vajdasági Magyar Szövetség az eddigi jelek szerint jó lóra tett, és folytathatja kiszolgáltatott, de a párt fennmaradása szempontjából kifizetődő lavírozását Belgrád és Budapest között. Igen ám, de az előbbiek fényében érdekes tényállásra bukkanhatunk a vajdasági magyar közéletben is. A VMSZ 1994-es megalakulásától fogva lényegében véve folyamatosan a legerősebb magyar párt Szerbiában, legyen szó akár hatalomban, akár ellenzékben eltöltött időről. A többi szervezet a VMDK-tól a Magyar Mozgalomig csak másod, ha nem harmadhegedűs volt eddig. Ha úgy tetszik, bizonyos szempontból még az imént fejtegetett orbáni dominanciát (és ezzel együtt az egyre súlyosbodó történelmi felelősséget!) is elhomályosítja a Kasza József, majd a Pásztor István által vezetett párt. Pásztor ráadásul minderre szinte rájátszva az utóbbi időben előszeretettel nevezi magát a „közösség vezetőjének” (ne ijedjen meg senki, ilyen poszt természetesen nem létezik). Jó okkal feltételezhető, hogy ilyet csak úgy nem mond egy politikus, és a VMSZ elnökében valóban él az a képzet, hogy ő „vezeti” a vajdasági magyarokat.
Belátható időn belül tehát mind Magyarországon, mind Vajdaságban számot lehet majd vetni ezzel-azzal. Sőt, a VMSZ jövőre, 2019-ben fogja ünnepelni a 25. születésnapját. Keresni sem lehetne jobb alkalmat arra, hogy e negyed évszázadot jól ismerők (újságírók, tudományos szakemberek, a helyezkedésben már nem érdekelt politikusok stb.) őszintén végigbeszéljék: mit is adott nekünk ez a párt? Mi a valós és mi a „délibábos” eredmény? Mennyi értelme volt egyáltalán az etnikai alapú politizálásnak? Merünk-e majd őszintén gondolkodni minderről, és legfőképp szembesülni a következtetésekkel?
Vataščin Péter
(Az írás a Családi Kör április 26-ai számában jelent meg.)
