Idióta, kretén, tahó, libsi, bérenc, hazaáruló, vén majom, csőcselék, ócska banda, agymosottak, hülye, anarchista csürhe – ezekkel a szavakkal találkoztam, amikor egy-két vajdasági honlap cikkei alatt elolvastam a hozzászólásokat. Szinte minden kommentelő megkapta a saját kis jelzőjét a fent említett felsorolásból, ment az adok-kapok.
Személyeskedés, egymás sértegetése, kigúnyolása – így néz ki ma a legtöbb vita a vajdasági magyar tájékoztatási eszközök által a legnagyobb közösségi oldalra is felkerült cikkek alatt. Ijesztő, rettenetes, szörnyű, lehangoló, szomorú – ezek a szavak jutnak először az eszembe, mikor végigolvasom a listát, és azonnal a kérdés is megfogalmazódik bennem: hogy jutottunk el idáig? Az internet, a média, a rohanás, a felületesség, a kapkodás, a „majd én megmondom az igazat” vezérelv az oka ennek, hogy így kommunikálunk? Vagy ezek mind együtt? Egy biztos: mi, emberek tettük ilyenné a kommunikációt, züllesztettük le a vitát erre a szintre.
És ennek tulajdonképpen örülni is kellene. Nem annak, hogy ide süllyedtünk, hanem annak, hogy mi okoztuk ezt. Ha ugyanis mi tettük ilyenné, akkor mi tudunk rajta változtatni. Ezen pedig muszáj lesz, mert ez így sokáig nem maradhat…
(Az írás a Családi Kör hetilapban jelent meg.)
