A kilencedik elégia

És ha a létünk íly romlandó, mért, mire kell hát
úgy pazarolnunk, mint a babér, mely tán komorabb is
minden más zöldnél kissé, levelén apró hullámzás
fodroz (akár a szél mosolya) -: miért is kényszerülünk mi
emberi küzdésre, kitérve a sors elől, de
vágyva a sorsra?…
Ó, nem azért, mert ez az üdv itt,
annak a meg sem érlelt haszna, amit veszítünk.
Még a kíváncsiság miatt sem, vagy edzeni szívünk.
Ezt a babér is tudná…
Ám, mivel Ittlétünk sokat ér, s ami él, úgy látszik,
mind, a Tünékeny, minket akar, szüksége
van mireánk. A tünőbbekre. Csak egyszer,
egyetlenül, s azután nem. És mi is éppígy:
egyszer csupán. Soha többé már. Azonban
ez az egyszer-volt Lét bárha egyszeri is csak:
éltünk e földön, és ezt senki se vonja vissza talán.

S így, hogy ezt végbevihessük, nógatva magunkat,
egyszerü két tenyerünkbe fognánk be a létet,
túlterhelt pillantásunkba s a néma szivünkbe.
Egy akarunk vele lenni. És kinek adnánk? Végleg
őriznők, ha lehetne… Ó, de egy más Vonatkozásba,
át, jaj mit vihetünk? Mit lassan itt megtanultunk:
látásunkat sem, s ami itt történt. Jaj, semmit.
Szóval, a kínjainkat. Szóval főleg azt, mi nehéz, vagyis hát
hosszan átélt szerelmünk gyötrelmét, azt, mi
el sose mondható. De később,
csillagi körben mit ér ez? Jobban mondhatatlanok ők.
Mégis a vándor a csúcsról a völgybe kezében
nem valamely mondhatlant hoz le nekünk, maroknyi földet,
de a tiszta, kiküzdött szót, a kék meg a sárga
enciánt. Mi talán csak azért vagyunk itt,
hogy nevet adjunk: Ház, Kapu, Híd, Korsó, Gyümölcsfa, Ablak –
s tán: Torony, Oszlop… – ámde kimondani, értsd meg,
mondani úgy, ó, mint ahogy azt bensőleg a dolgok
még sose vélték. Ó, nem e rejtekező Föld
titkolt szép furfangja-é, ha a hű szeretőket
arra szorítja: érzésükben minden mámoritóra váljék?
Lám, a küszöb: ezt a két szeretőnek
elkoptatni parányit, annyi régi ember után
s holnapi mások előtt… mily könnyű.

Itt az Időnk rá, itt a hona a Mondhatónak.
Valld és hirdesd. Így soha még nem
hulltak az űrbe le átélhető dolgaink, mert
mind ami pótolná őket, kép nélküli tett csak.
Kérgek közti cselekvés – ők meg szétpattannak,
ha bent a tevékenység megnő, és más a határa.
Kalapácsok közt áll helyt
szívünk, akár a nyelv a
fogunk közt, de mégis, mégis
Dícséret nyelve marad.

Dícsérd hát e világot az Angyalnak, s ne a mondhatatlant,
néki te nem nagyzolhatsz pompás érzésekkel, mert a
Mindenségben, ahol ő érzőbben érez, jövevény vagy.
Éppen ezért azt tárd ki elébe, mi nemzedékeken át alakulva
kézügyünkbe esik, a miénk s ott él a szemünkben.
Mondd a dolgokat el. S Ő úgy áll meg elámultan majd,
mint ahogyan te álltál Rómában a kötelest nézvén és
azt a fazekast ott messze, a nílusi parton.
Tárd ki elé: mily ártatlan, boldog s a miénk egy tárgy is,
és hogy a sírás is, panaszunk, tisztára válik, alak lesz,
szolgai tárgy, vagy tárgyba hal át – és odaát, túl,
boldogan száll el, hegedűhang. – És ez a sok tárgy,
mind a múlásból élve megérti, hogy te dicséred őket;
ők, a mulandók, a legmúlóbbra: ránk a mentendőt bízzák.
És akaratuk ez: a szivünkben – a láthatatlanban –
formáljuk őket át mibelénk – ó, végtelenül! – akárkik
volnánk is mi a végén.
S nem ezt akarod-é, Föld? azt, hogy újraszüless bennünk
immár láthatlanul? – Nem álmod-e az, hogy egyszer
láthatatlan légy? Ó, Föld: nem látható már?!
Sürgető feladatod nem az átlényegülés-e?
Kedvesem, Föld, én ezt akarom. Ó, már, hidd el,
nem kell több tavaszod, hogy megnyerj, egy csak,
már egy is elég, ettől is túlárad a vérem.
Névtelen elszánás köti régtől a létem Hozzád.
Néked volt mindig igazad, s a Te szent leleményed
még a halál is, a meghitt.
Lásd, élek még. És miből? A gyermekkor s a jövő sem
lesz kevesebb… Szívemben árad a sok fakadó lét,
s felszökken özönnel.