Antonius gyászbeszédével ellentétben, aki azt mondja Shakespeare drámájában, hogy „Temetni jöttem Ceasart, nem dicsérni”, én bizony dicsérni jöttem, és nem temetni, Caesar helyett a Mojo Clubot.
Hagyjuk is ezt az utótagot, ezt a klubot, hiszen mindenki csak úgy mondja: a módzsó.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy nincs olyan zentai, akinek ne kötődne egy története a Mojóhoz. Egy randevú, egy csók, egy igaz barátság, egy jó biliárdparti, egy (esetleg több), a várakozást minden tekintetben felülmúló görbe este, egy zártkörű szilveszteri buli… Egy sztori az egyik pincérrel, egy felejthetetlen koncert, egy kutya, amelyik ott pihent a sanknál, vagy csak egy lyukas óra eltöltése a földszinten, ott, azon a helyen, ahol a zenekarok lépnek fel hétvégenként.
Az, hogy Lučić Viktor milyen magasságokba emelte az 1991. március 8-án megalapított szórakozóhelyet, amelynek eleinte társtulajdonosa volt Széll Bélával, talán nem túl sok ember előtt ismeretes. Sokáig én sem tudtam erről sokat, de egyszer Bécsben megpillantottam egy zenekar plakátját, amely akkor éppen Európában turnézott. Így nézett ki az útvonal egy része: Zágráb-Belgrád-Zenta-Budapest-Bécs-Frankfurt… Azt hiszem, ez már így magában elég beszédes, nem kell hozzá semmilyen kommentárt fűzni.
Tulajdonosváltás a Mojo Clubban
Az elmúlt hetekben, hónapokban többen is arról beszéltek, hogy tulajdonosváltás várható a zentai Mojo Clubban. Vajdaság egyik legnépszerűbb szórakozóhelyével kapcsolatban sok pletyka is felröppent, s mivel jelenelg a Mojo Club zárva van, így megpróbáltunk utánajárni, igazak-e a jazz-blues-rock zene egyik fellegvárának tartott szórakozóhellyel kapcsolatos hírek.
Hivatalosan július elsején jelentette be Lučić Viktor, hogy eladta a Mojót. Pár hete még az volt a beszédtéma, hogy Lučić mellett új társtulajdonosa lett a szórakozóhelynek, s aztán vasárnap az is kiderült, hogy az eddigi tulajdonos teljesen kihátrál. Legalábbis ami a tulajdonjogi viszonyokat illeti. Ahogy ő mondta a hét elején: „ha kell a tudásom, a tapasztalatom, igény van a koncertek szervezésére, akkor itt vagyok, segítek.”
Lučić Viktor majdnem harminc éven át percről percre, óráról órára, napról napra építette a Mojót, amelyből egy kultuszhely lett. Egyesek, akik a Mojo indulásnál az első sorokban ugráltak, a széken táncoltak, ma már nagyszülők, de még mindig megvan a törzshelyük, a szék, ahová csak olyan ül, aki nem ismeri a helyi szokásokat. A Mojo minden zentait egy kicsit formázott, alakított, pont annyira, amennyire az adott személy engedte.
A Mojo huszonhét és fél éves történetében egy fejezet lezárult. A hely most elveszítette a lelkét, a motorját, az emberséget megtestesítő mozgatórugóját: Lučić Viktort.
De, ahogy az elején is írtam, nem temetni jöttem. A Mojo, ha keddig zárva is tart, továbbra is ott áll. Most egy kicsit magára hagyottan, árván, de ott van. Az új tulajdonosra, Árokszállási Imrére emberpróbáló feladat vár: meg kell találnia azt az embert, aki a hely lelke lesz. Ez a szívműtét határozza majd meg a Mojo jövőjét, mert a Lučić Viktor által átadott „test” kimondottan jó formában van, és lesz is még egy ideig, de új szív nélkül hamar elfáradhat.
„Az egyetlen állandó a változás maga.” (Hérakleitosz)
Nyitóképünkön Lučić Viktor, amint épp a lajkások köszönőlevelét veszi át
