Fontos az, hogy az ember soha ne felejtse el azt a helyet, ahová született, és azt se, hogy onnan hogyan, milyen módon indult el. Simon Vilmos neve bizonyára sokaknak ismerős, hiszen szívügyének tekinti azt, hogy az anyaországba kerülő vajdasági magyarok egy-egy rendezvény alkalmával boldogan ülhessenek egy asztalhoz, még akkor is, ha mindezt nem feltétlenül odahaza, a saját földjükön tehetik meg.
Az újvidéki származású, ám már hosszú évek óta Budapesten élő és tevékenykedő, jelenleg a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Hálózati Rendszerek és Szolgáltatások Tanszéke docensének személyében egy végtelenül barátságos, kedves, hazaszeretettel, emberek iránti szeretettel, és nem utolsósorban ambíciókkal teli személyt ismerhet meg az olvasó.
Mi az, ami arra motiválja, hogy ilyen magas szinten foglalkozzon Vajdasággal és a vele kapcsolatos fejlesztésekkel?
– Hiszek abban, hogy nem hiába születünk oda, ahová. Nekem a családom több mint 200 éve kötődik Újvidékhez, az új város első lakói között voltak. De ugyanolyan fontos számomra a sziváci szál is anyukám oldaláról. Fiatalabb koromban folyamatosan utazgattam Ázsiától Dél-Amerikáig, olyan helyekre, ahol nem sok turista fordul meg. Élveztem, tapasztalatot gyűjtöttem, de az utóbbi években úgy érzem, a Kárpát-medencén belül szeretek a legjobban, itt érzem otthon magam, ritkábban és nem szívesen utazok már annyit távolabbra. Annak ellenére, hogy Budapesten tanítok, kutatok, fejlesztek az egyetemen, illetve itt alapítottuk meg a Vajdasági Baráti Egyesületet, ugyanúgy otthon vagyok továbbra is Újvidéken. Megvan a családi ház, sokat is vagyunk ott, különösen a nyári szabadságok idején. Nagyon intenzív a kapcsolatom az újvidéki nagy családunkkal, gyerekkori barátokkal, igazából nem szakadtam el, hanem folyamatosan megmártózok mindkét világban, mindkettő ihletet ad.
Szomorú számomra látni a gazdasági leépülést, az elvándorlást a Vajdaságból, ugyanis sok olyan lehetőséget látok ott az emberekben, életszemléletükben, a sok munkával kialakítható helyi csúcstermékekben vagy informatikai szolgáltatásokban, amit, mondjuk, kevesen látnak. Ezért járok haza szívesen mentorálni is fiatal vállalkozókat, támogatjuk őket minden területen. Sok tervünk, ötletünk van, jó lenne megvalósítani őket, és megmutatni azt az utat, amit más fiatalok is követhetnek utána. Úgy érzem, ezt egyre többen ismerik fel az Egyesületünk tagságában is, szeretnénk maradandót alkotni odahaza.
Mennyire fontos, hogy hű maradjon önmagához és ahhoz a helyhez, ahol született?
– Mindennél fontosabb, ez az egyik fő mozgatórúgóm az életben. Ha önmagunkhoz nem maradunk hűek, akkor kihez, mihez tudunk hűek maradni? A hely, ahol születtünk, végigkísér egész életünkön át, bárhol is járunk. Szeretnék mindig közel lenni hozzá.
Mennyire érzi sikeresnek a határokon átívelő, ám mégis vajdasági vonatkozású eseményeket, amelyeknek sűrűn ön a főszervezője, megalkotója, kigondolója?
– Az elmúlt évek megmutatták, hogy igény van rájuk, és szeretik őket az emberek. Az év legmeghatóbb napja sokunknak minden évben, amikor a jótékonysági Mikulás-estünkön ott csillog 100-150 gyerekszempár, sőt legalább ennyi felnőtté, akik ismét gyerekek lehetnek egy est erejéig. És ezt nemcsak az teszi, hogy remek fellépőink vannak, megható vagy kacajra derítő dalokkal, versekkel, hanem hogy a teljes Vajdasági Baráti Egyesület tagsága az este a közös célért dolgozik, belépőkkel, tombolajegyekkel, étel-ital árusításával azért küzd, hogy minél több pénzt tudjunk gyűjteni vajdasági árvaházaknak, óvodáknak, iskoláknak. Amikor a lurkóházas vagy pecesori gyerekek kiálltak a színpadra, több felnőttnek is (akik itt Budapesten ismert, befutott vállalkozók, művészek lettek) kicsordult a könnye, visszatért arra a helyre, ahonnan jött, így talán azt is jobban látta, hogy hová tart. Egyesületünk nagyon fontos pillére még a mentorprogramunk, ahol Magyarországon tanuló vajdasági származású egyetemistákat karolunk fel. Mindegyikük kap egy mentort, aki odafigyel rá, jó tanáccsal látja el, megosztja vele a kapcsolati hálóját, évtizedes tapasztalatait. Idén nem is hirdettünk már felvételt, mivel elég sok mentoráltunk van már, de akkor is jött két új mentorált, akik kérték a felvételt a többiek tanácsára. Természetesen felvettük őket. Szeretnénk segíteni, hogy nekik valamivel könnyebb legyen, mint nekünk, amikor felkerültünk a nagyvárosba. Kiváló kapcsolatot ápolunk a De profundis Alapítvánnyal is, összefogva velük minden évben 20-25 ösztöndíjat tudunk felajánlani Vajdaságban tanuló magyar egyetemistáknak, segítve ezzel is a vajdasági fiatalok képzését, érvényesülését.
Mi a Vajdasági Piknik varázsa? Mekkora volt az érdeklődés az idei évben, melyik az a pontja, amit ki tudna emeli, amely leginkább megmelengette a szívét, és abban a pillanatban tudta, érezte, hogy igenis szükség van a rendezvény megszervezésére jövőre is?
– A Vajdasági Piknik más jellegű eseményünk, mint a Mikulás-est, itt azt szeretnénk megmutatni, mennyire jó megosztani az együtt készített ételt vidáman kinn a szabadban. Kicsit olyan, mint egy békebeli majális, de itt nincsenek idegenek, olyat is megkínálunk a legfinomabb falatunkkal, akit most ismertünk meg. Idén is több olyan nem vajdasági származású vendégünk volt, akik először vettek részt a Pikniken, és azt mondták, egy csodavilágot hoztunk itt létre magunknak, a gyönyörű természeti környezetben gyönyörű lelkű embereket ismertek meg. Kell a Vajdaságnak ennél jobb cégér? Idén rekordszámú résztvevőnk volt, közel 350-en látogattak ki a szeszélyes időjárás ellenére. Láss csodát, egész nap csodás napsütésünk volt. Több lelket melengető pillanat is volt, de az maradt meg a legjobban bennem, amikor a gyerekek megkérdezték a vajdasági származású anyukájukat, mikor hazaértek, hogy ugye holnap is oda megyünk? Szükségünk van egymásra, és amíg létezik az Egyesületünk, addig ezen szálak erősítésén fogunk dolgozni.
Nyitóképünkön: Simon Vilmos, a Vajdasági Baráti Egyesület elnökének meghívására a Vajdasági Pikniken részt vettek az Európa Kollégium elsőéves kollégistái is
Az írás a Családi Kör június 7-ei számában jelent meg.
