Ezt a csokit itten
magaménak mondom.
Izgalmas burkából
hamarcsak kibontom.
Fogam karistjával
illetem felszínét,
ő meg csoki módra
kenődik szerteszét.
Ám én – hopp – lenyalom.
De rágni sem restellem,
s azon kapom magam,
hogy, hogy nem, lenyeltem.
Szegény csoki! – mondom,
de csak színlelem a gyászt.
Valójában egyáltalán nem vagyok szomorú.
Egy frászt!
