1.
van az a kábulat – kábulati fokmérő –, amely már
foglyul ejti az embert,
s amelyből szabadulni sincs értelme,
lanyhul az akarat,
az elszántság meg gyakorlatilag
meg sem fogalmazódik
…talán…
ha értelmét nem is, okát talán még találhatjuk,
adhatunk egy jó indokot,
bár az értelem abban is oly sekély,
hogy valahol ott messze távol,
a látóhatár végében – ahogy áthalad
a szivárvány alatt – a végtelennel
összeér
(…és kölcsönösen kioltják egymást…)
s igen,
létezik a kábulatnak az a foka is,
amely meghatározza az ébredést,
amely nem kér feloldozást,
nem mutat rá hibákra,
nem faggat és választ sem keres,
nem nyaggat,
és nem is lehet hiteles…
s van aztán olyan is, amely összeérhetetlen,
össze fért, tehát fércelhetetlen,
mert ami fércelhető volt benne egykoron,
ezernyi radír törölte restül,
s marad nyomában hegykorom
nos, az a koromnyi hegy,
barázdált állagú
megfejthetetlen rejtély,
amit az alkonyatból még őriz az elméd,
az a kincstárnyi vakolat,
mit a kábulat hevében fejtettél,
az a rettenthetetlen téboly,
amiben ébredsz,
amiben felcseperednek vágyaid
(…nagykorúságért kuncsorognak…)
a hegyek fölé,
felhők magasába,
az a tekintélytisztelő elméd,
amiben a meghunyászkodásod szunnyad,
s a keringő, amelyben elcsuklik a hangod
számolás közben,
gerinc koppan,
szikla roppan,
kerecsensólyom röptét lesve
hangzik fel a tagadhatatlan,
elmaradhatatlan szólam…
abban a keringőben majd önmagadra ismersz
visszakézből szakítasz utcai virágot,
fejted fel a kínokat,
amelyek már nélküled is ezerszer
bejárták a világot,
és bármi, bármi, bármi, bármi, bármi…
csak megszólított nem lennél sohasem ebben a történetben,
ebben a fejezetben,
ebben a versezetben,
ebben a valótlanságoktól hemzsegő,
torz világképre csüggesztett,
a végtelent is kacéran leszólító,
kárhozott történetben – amely az életeddel
oly sok részletében azonos
2.
lüktet a pára,
a lelkedként köhögöd zsebkendődbe nyálad,
a nyúlós iszapot
visszakézből a lapokat szaggatod,
tépnéd sorban mind…
ha már fel nem foghatod
s lanyhul benned a remény, a vágy,
a bátorság,
mit az a szag adott
amikor a lángok körbenyalták az alakod,
a perzselődő hús szaga
valaha még inspirált…
s így lobbant lángra a gondolat,
ott enyészve el a máglyatűzben,
füstjének pedig csak a szél szabott új irányt…
3.
abban a történetben,
amelyik úgy kezdődik, hogy
lehetett volna másképp is talán
lehetett volna másképp is akár –
ebben a történetben önmagadra már rég nem ismersz
s ha már a saját életrajzod is megtagad,
s oly homályosnak tűnnek sarkalatos pontjai,
mintha csak egy regényben olvasott,
filmen látott,
utcán hallott
történet volna,
fiktív, mint tenmagad,
a fikciónak már csupán a magva vagy…
s hiába tárgyiasulsz gondtalan, tárgya már nem lehetsz…
s kapkodva a tépett lapok helyét keresed,
mert ha valahol még,
hát az emlékezetedben őrzött önmagad,
hamis önképed,
talán azokon még meglelheted…
4.
egy formás kis képzavar telepedett mellém az ágyon,
így utólag visszagondolva,
a nemét felidézve – valószínűleg nő (nőnemű…) lehetett…
bár, egy képzavar esetében ezt sohasem tudhatjuk biztosan,
de akkor még – nagy hiba! – öreg hiba! – nem a nemét
vizslattam kaján maszkulin cseppekkel…
ő meg csak elhevert mellettem az ágyon,
és duruzsolt valamit a fülembe,
s habár a hangját valóban hallottam én,
nem értettem szavát,
követhetetlen volt a gondolat,
nem tudtam kibogozni mormogását
minden oly értelmezhetetlen volt,
ahogy egy képzavar esetében illik is,
ahogy egy képzavarhoz illik is,
szinte csak a történet elhaló farából,
a pillanat igazolást adó mámorából,
méhének mélyéről,
időknek végéről,
vénséges tölgynek kérgéről,
a jónási cet gyomrából
szabadult volna fel az a mormogás
miközben a képzavar pedig csak feküdt ott mellettem
kopaszon,
véznán,
ingerlő mosollyal…
vénséges tölgynek kérgéről
pergette szavait
vesződött velem – az értetlennel –
(…az éretlennel…)
majd beleunva a gyalázatba,
a gyávaságba,
a változóba és a változásba,
beleunva a vállalhatatlanba,
amilyennek mutattam magam,
az oldalára fordult,
és nem telt bele tíz perc
(vagy még annyi sem…)
már horkolt is mellettem…
még a képzavar is elalszik mellettem!!!
hát milyen tor ez?
milyen eszement tobzódás?
milyen kiúttalanság?
és az a sztráda, az az utca, az az ösvény, az a gázló…
amelyből nem lelem, ím, a kiutat,
vajon hova vezet?
mert, mondd, mit érlel annak a sorsa, ki nem lel ma kegyelmet?
aki nem leli a hangot, és nem leli a szót,
nem leli a lelket, és nem leli a feloldozást,
s kit csak egy kusza, féltékeny képzavar fegyelmez…
fegyelmez
csak egy kusza képzavar fegyelmez ma még,
mielőtt tébolyodva az akarat, a szándék, a lehetőség és a tett
csalárd kegyelmére várnék…
az a sztráda, az az utca, az az ösvény, az a gázló, az a tér
ma mind egybe ér,
mert ez a képzavar, érzem, féltékeny ma rám
hát, ha nincs mit tenni,
ravaszkodom hozzá én is…
vesződségek veszedelmes párján
így égünk el mind,
a szépen faragott, gondosan rakott
máglyán…
5.
ezen a szépen rakott
(ellen…)máglyán…
ott égünk mind, a jóakarat lángján,
tenmagunkkal párban, bávatag,
s amikor a képzavar is lángra kap,
ott ég el mellette testünk megannyi kis szikrája,
ellobbanunk, akár a létezés kanóca,
akárha sikeresen fegyelmezett lények volnánk,
megannyi ránk szabott öntudatban,
lényegében öntudatlan,
beleájulva a létezésbe…
kell is hát, hogy megégessenek,
jöjjön a szent inkvizíció,
tapossa ki belőlünk a lelket, mielőtt bevalljuk az árulást…
mert lángra kap az öntudat,
szikrákká nemesedik a gondolat…
s a szánalmas ügyész,
ki a tárgyalóterembe ma még
talán benéz,
lezártnak nyilvánítja az ügyet…
lezárja tévelygésünk…
ez volna a feloldozás?
pecsétet ütnek homlokunkra,
s az iktatószám jelzi,
kinek melyik máglyán teljesül be sorsa…
szikrává nemesedik a test, annak minden porcicája,
sziklává nemesedik a test, annak minden porcikája,
a csont és a velő,
a gerezd, amelyből tákolták anno,
a mag, amely meghozta bennünk a termést,
ott szikrázik az égben,
az összegyűlt nép, a sereglet feje felett az elszánt,
a határozott,
a bizonytalan,
minden egyes nemes gondolat…
6.
az ellobbant gondolatot másnap a gyepmester takarította el,
és nem csinált nagy ügyet belőle,
hogy egy-egy ellobbant gondolat
a tudományok mely rejtelmeit érintette…
ott veszett a magasztos, ott veszett a trehány és a léha…
de vajon a nemes gondolatok milyen lánggal égnek?
a szenvedélynek milyen füstje van?
7.
szemtanúk elmondása alapján a hatósági jelentések
arról számoltak be,
hogy a nemes gondolatok – ott a főtéren,
az előző nap gondosan megrakott máglyán –
babarózsaszín lánggal égtek,
füstjük pedig ködös volt,
szürkén, s mégis áttetszőn terítette be
a sztrádát, az utcát, az ösvényt, a gázlót, a teret,
amelyen a számtalan gondolat múltja véget ért…
s ott részletezte a rendőrségi szóvivő a kamerák előtt,
hogyan derítették fel az ügyet,
nyomozták ki a feltételezett elkövetőt,
a sztrádát, az utcát, az ösvényt, a gázlót, a teret,
amelynek végében betelt,
és ki is csordult a számtalan gondolat kútja…
házakat és pincéket árasztva el…
…a dögtemető árnyékában…
(szünet)
m…
mé…
még néhány apró részletet kell már tisztázni csak
– nyilatkozta lapunknak ez a magas rangú elme,
látványosan is nem kis büszkeséggel telve,
ahogy a képzavar szálait bogozgatta lassan szétfele,
elismerően megveregetve önnön vállapjait –,
mint például azt is – de a tanúvallomások
majd ezt is tisztázni fogják –, hogy mi homályosította el
a sztrádát, az utcát, az ösvényt, a gázlót, a teret,
amelyen a számtalan gondolat útja véget ért…
de tény,
tény bizony
és megmásíthatatlan,
hogy
a szemtanúk elmondása alapján a hatósági jelentések
arról számoltak be,
hogy a nemes gondolatok – ott a főtéren,
az előző nap gondosan megrakott máglyán –
babarózsaszín lánggal égtek
8.
sohasem voltam még oly szabad,
mint a füst,
amit kedvére cincált a szellő,
és ott vitte magával a máglyáról az égett emberhús szagát…
sohasem voltam még oly szabad,
mint a füst,
amelyben ellobbant a talány,
amelyben ellobbant az a veszett kis véznaság,
ami még őszinte volt bennem…
…talán…
sohasem voltam még oly szabad,
mint a füst,
amelyben ellobbant lényemnek az a része is,
amelynek csak szerepjáték volt a létezés,
minden perce, pillanata, sóhaja és ingere
a jól megfontolt toposzok terén
szoborként állt elém…
a jól megfontolt toposzok terén
szoborként állt elmém…
…helyén…
azoknak a madaraknak volt igazuk,
akik leszarták
9.
ölebek a füstben…
„ki ez az ember, akit a máglyára
visznek?” – súg össze a csőcselék…
10.
a tépett lapok embere most előlép a homályból,
a közönség harsány tapsa fogadja miközben meghajol
int a porondmesternek, a szemét tartja rajta,
s legyint a zenekar felé is, célzott gesztussal,
mert úgy akarja…
a tépett lapok emberének szemében megcsillan a fény,
messziről talán könnycseppnek vélhetnénk,
de nem illik most a sírás a hangulathoz,
csak a neszezésben bújik meg a félelem,
hát abbahagyja…
…hát abbahagyja…
a tépett lapok embere harsány szóra nyitja ajkát,
mellette a metronóm kalapálja az eszeveszett iramot,
zizeg-mozog, toporgásnak álcázva kel légies táncra,
nem perdül, nincs piruett, csak a töke viszket,
hát megvakarja…
a tépett lapok embere a kínos helyzetekben is
ügyel a hibátlan mosolyára,
verejtékben vesz frissítő fürdőt, felszaglik izzadtsága,
felszaglik az izzadtság rajta,
mint holmi szent teher,
mint holmi éhbér, amiért, ha kell,
hát alkalmasint akár még krampácsolni
is érdemes
a vasútnál…
a tépett lapok embere már megint kibúvót keres,
milyen szavakban rejthetné el szótlanságát,
szólninemakarását,
mintha ott sem volna, ne vegyék észre,
senki se vegyen tudomást a létezéséről…
az érkezéséről…
a tépett lapok embere csak hallgat szerényen,
s elszáll,
ahogy a máglyáról hozott füstöt kergeti,
tépdesi és cincálja
és gyalázza és alázza
a lágy, a dús, az illatos, a kedves,
a simogató későőszi szellő…
11.
versenyt futok a metronómmal,
amely a mellkasomban veri az iramot
ez a füst most más,
ezt a cigarettám ontja,
s ahogy a tüdő diktálja lassan, szolidan és kimérten
a tempót, a ritmust,
úgy hullámzik szürke ködként a plafon alatt…
a plafon alatti térben,
a penészes rétben…
12.
Oroszlány
a vérfoltból, kérem, lépjen arrébb
– mondta az udvaron
az áldozat barátja,
s ahogy mozdult a lábam,
egy véres hajszál még a cipőmre ragadt
abból a cafatból
amelyben addig álltam,
a sáros, latyakos, havas, fagyos,
véres földön,
a sáros, latyakos, havas, fagyos,
véres talajon,
az udvarban,
ahol Vili bácsit agyonverték…
a vérfoltból odébbálltam
hát,
mert a vérfoltok már csak ilyenek,
– ilyen a vérfoltok természete –,
odébb kell belőlük állni,
és az a kevéske, amit a cipőnkre ragadva
magunkkal viszünk belőlük,
mind csak egy-egy alattomos, rejtett bűnjel …
13.
Sajóbábony
két,
egymás ellen feltüzelt csürhe
nem alszik ma otthon
mert az éjszaka fényeinek bűze van,
amikor gumiabroncsok égnek,
és vetnek füstködös árnyakat…
az árnyékvilágra,
amely a tűz melegét körülállja
két,
egymás ellen feltüzelt csürhe
nem alszik ma otthon
két,
egymás ellen feltüzelt csürhe
csak a pillanatra vár,
csak az alkalmat lesi,
csak egy jó indítékra vár,
hogy még ma éjjel végérvényesen egymásnak essen…
két,
egymás ellen feltüzelt csürhe
ma nem alszik otthon
14.
amikor a gumiabroncsokból rakott
jelzőfények mellé guggoltam gubbasztva,
Vili bácsi még élt,
és a csürhékre mit sem adott,
számvetést sem készített róluk,
hogy egy ország neuralgikus pontjain
majd hol akadnak össze,
hol találnak méltó partnerre egymásban…
Vili bácsi délutánjai…
sok volt a tévéstáb,
még több a különféle, könnyen összetéveszthető
egyenruha,
és mindenki csak szimatolt,
a csürhék élén a falkák vezetői,
a buzgó operatőr pedig a bajt kileste…
Vili bácsi délutánjai…
