kőbe vésett tartalmakat morzsol a szél a málló oszlopokról,
csak ennyi biztos a létezésben,
csak ennyire lehetünk bizonyosak bármiben is
bármi másban
bármiben, amit életünk egy adott szakaszában meghatározónak hittünk
„…ilyen csalás a létezés…”
bazaltoszlopok vetnek árnyékot egy letűnő világra,
szakadó partok alatt pislákol a gyertyafény,
hullámverés zajához veri a dobos a ritmusát,
költői remeklések lapjai táplálják a parazsat, a lángot,
festői színek gomolygó füstje szál,
archívumok leporolt irataira újrahasznosítva jegyzetel az írnok,
mindent, de mindent, de mindent felülírva
és nincs béke még,
nincs béke a lelkében…
csákánnyal vésni a betűket az emberi emlékezetbe,
ahogy felszakad a bőr,
ahogy a vér fröccsenése diktál,
s ahogy az egy életen át magával
hurcolt forradás is mondja:
„…ilyen csalás a létezés…”
ki a bazaltoszlop kegyeltje,
nem is sejti még talán,
milyen mélybe húz és milyen magasra szál
minden betű és minden vésőnyom
az ember homlokán,
mert nincs afelől bizonyosság,
mi lészen majd a juss, és mi az írnoki fogalmazvány,
a nehéz kő hol áll meg, s mily időt mutat,
hogyan préselnek lábunk alá immár ezerszer is megjárt utakat…
„…ilyen csalás a létezés…”
és már csak ennyi marad,
egy jó kifogás, kibúvó egy perc alatt…
bizonyos csak abban lehetsz, ami már rég behegedt,
vagy abban sem talán,
a vésőnyom elkísér, hű társ egy bölcső s koporsó oldalán
