megégettem a lelkem
amikor őszintén szóltam
– így sírom el magam versem elején;
zarándok voltam csak
a nemes hivatások erdejében,
holott emberkereskedőnek kellett volna állnom,
még idejekorán,
hiszen az méltóságában is sokkal humánusabb
összegereblyéznem magamat,
összegereblyéznem gondolataimat,
amikor a távolba nézek
(merengjen, akinek jobb dolga nincs…)
ahogy apám teszi őszidőben
a diófa alatt házunk udvarán
kinézek az ablakon,
s látom, zsákba tölti élete jussát,
s bámész, mohó tapló módjára,
ahogy kávémnak a vizet forralnám közben,
megégetem a lelkem
lassú tűzön pároltam ugyan,
de odaégett mégis,
túl sokáig magára hagytam,
de az elszenesedett csücskéből talán még meg tudok menteni valamit,
valamicskét,
hogy talpra álljak ebben az össznépi enyészetben
halk szavakat mormoljak, duruzsoljak,
a múlandóság fülébe súgva-búgva,
azt a gusztustalan, áporodott fajtát,
ami csak a túlélésre hajt, és semmi másra,
önmagát is leigázva
