Amikor egy barát hal meg, távozik közülünk, az olyan, mintha életünk egy része is megsemmisülne. Egy szakasz, egy jelentésszál lezárul benne.

Hajnal Árpád a mi életünkben (és itt magamra és a családomra gondolok) egy ilyen jelentést képviselt. Most ért véget a történet. Épp ezért nem tudok és nem is akarok tényszerű, a személyes megközelítéseken túlmutató dolgokat írni róla. Azt majd megteszik mások, hivatalos helyekről.

„Két jóbarát, lehet, majd találkozik!” – mondta a fiam az előbb, amikor közöltem vele, hogy meghalt az Árpi bácsi. Neki az volt. Az apja legjobb barátja. Aki jelen volt az ünnepeinken, és ott volt, amikor gyászoltunk.

Régivágású újságíró volt egy régi világból. Olyan „bohumilhrabalos” gondolkodással és írói attitűddel: kávéházi, kocsmai asztaltársaságok állandó tagja abban az időben, amikor még létezett a hírlapírásnak ez az eredeti, terepi, megélt változata is. Nagy történetek, nagy események, ugyanakkor kisemberi sorsok, anekdoták, ünnepek és szomorúságok tanúja.

Egyik legszebb tulajdonsága volt ez: a történetek empatikus meghallgatása. A másik az, ahogy az anyanyelvéhez, mint a nemzeti önkifejezés legfontosabb tartalmához viszonyult. Még mi, szakmailag képzettek is „féltünk” tőle kicsit; nemcsak írásban ügyeltünk, jelenlétében még élőbeszédben is fokozottan figyeltünk anyanyelvünk helyes használatára, mert nem akartunk megszégyenülni előtte. Mert e tekintetben nem ismert kegyelmet.

A „rituális” (újság)olvasás tevékenysége ugyancsak erősítette barátságunkat. Sajátos életforma. Egyik legfontosabb összetevője, hogy a lap megjelenésének napján, még a kora délelőtti órákban, az érdeklődés izgatottságával kell az újságot/-gokat kézbe venni, átlapozni, majd elmerülni a hírek és a cikkek olvasásában, értelmezésében. Később ezeknek a megvitatására is sor került baráti körben, asztaltársasági diskurzusok keretében – de megtörtént, hogy telefonon is feltárcsáztuk egymást egy-egy fontosabb részlet, ellentmondás megvitatása érdekében. Az ilyen újságolvasó arról ismerhető fel, hogy már a trafik vagy a bolt nyitásakor ott van, érkezik, mert minél előbb kézbe akarja venni az aznapi kiadást. És mindezt sohasem helyettesítheti nála a kényelmesebb online újságolvasás tevékenysége.

Naplót is vezetett hosszú éveken, évtizedeken át. Előfordult, hogy felolvasta egy-egy részletét, leginkább azért, mert valamilyen közös dologra, a múlt együtt töltött eseményére emlékeztünk. Egy alkalommal arra, hogyan életük meg a múlt század kilencvenes éveinek inflációs, háborús mindennapjait. Utólagosan olyan „sírva nevetős” élmény volt azzal szembesülni, hogyan költöttük el a fizetésünket már a vasúti restiben, miután hazaértem vele a székvárosból, s hogy a hiperinfláció szárnyalása következtében, mire az italt elfogyasztottuk, már hármunk bére sem volt elegendő a számla lefedésére.

Tükör ez a napló. Kicsit félelmetes is. A valósággal, az életünkkel szembesít bennünket.

Az utolsó bejegyzéshez értünk.

Hajnal Árpád. Élt hetven évet.  Nyugodjék békében!