Testvéremmel azok közé a fiatalok közé tartozunk itt, a Csönd városának környékén, akiknek a szülei külföldön élnek és dolgoznak. Nem meglepő ez a térségünket sújtó, egyre intenzívebb elvándorlás mellett. Nekünk öt évvel ezelőtt kellett meghoznunk ezt a nehéz döntést. Körbeültük a konyhaasztalt, és kényszerűségből ugyan, de határoznunk kellett, mert akkor már csak egy olyan lehetőség maradt, amelyet addig csakis az utolsó utániként tartottunk számon, s amely miatt gyökeresen megváltozott az életünk.
Nálunk általában minden, nagyobb felelősséggel járó komolyabb döntést a szép, vaskos konyhaasztal mellett, együtt hoz meg a család. Ennél az asztalnál kaptuk a kamaszkori fejmosásokat, mellette sírtunk és veszekedtünk, volt hiszti, és előfordult az is, hogy nem értettük meg egymást. De sokat nevettünk is ebéd közben, játszottunk a tányérokkal, s ugyanitt, ennél az asztalnál ölelt anya keze a legerősebben. S persze a különféle ünnepeinken is ennél az asztalnál gyűlt össze a család. Aztán 2013-ban, néhány hónappal azután, miután a szüleink külföldre költöztek, már egészen másképp ültünk ugyanitt. Ők ezernégyszáz kilométerre voltak tőlünk, valahol az elérhetetlennek tűnő messzeségben, mi pedig kettesben itthon. A testvérem tizenöt, én pedig tizenhét éves voltam. A középiskola harmadik osztályába jártam, az öcsém pedig akkor kezdte az elsőt.
Megváltozott az életünkben a konyhaasztal szerepe és a mellette való ücsörgés hangulata, szinte természetes, hogy ebben a helyzetben rendszeresen nálunk gyűlt össze a baráti társaságunk: nagy beszélgetések, buli előtti „alapozások”, majd pedig az after partyk időszaka következett, amelyet hangos nevetések jellemeztek, még hangosabb zenével, az előszobát szinte eltorlaszoló rengeteg cipővel és a fürdőszobában készült szelfik tömkelegével. (Nagyon szerencsések vagyunk, mert mindkettőnk baráti társaságát kedvelik a szüleink, és a haverjaink is viszonozzák ezt, ami nem is meglepő, mert az édesanyám és az édesapám is viszonylag fiatal, vicces, szerethető, ami már a külföldre költözésük előtt is nyilvánvaló volt, de utána mindez mégis felértékelődött, izgalmasabb és érdekesebb lett…) Egy napon aztán azon kaptuk magunkat, hogy szépen lassan fél Kanizsa megfordult nálunk. Csodálatos éveink voltak, amelyeknek a részévé vált, hogy hétvégenként itt-ott aludtunk, a szünidőben pedig nagy baráti csavargásokra mentünk, nagyszerű közös élményeket éltünk át, s persze előfordult olyan is, hogy hajnalban változatos állapotban vágódtunk haza. S tettük ezt mindenféle korlátozások nélkül, szabadon, s ráadásul a szüleinktől is kaptunk annyi zsebpénzt, amennyiből bármikor fedezhettük is mindezt. A határokat mi szabtuk meg magunknak, nekünk kellett tudnunk azt is, hogy mikor és hol húzódik az a bizonyos vonal, amelyet ha átlépünk, akkor nemcsak mi, hanem a szüleink is szégyenbe kerülhetnek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyetlenegyszer sem fájt, vagy hogy nem csalódtunk, nem éreztük magunkat végtelenül magányosnak és szomorúnak, és soha nem is sírtunk.
Szenvedtünk akkor is, amikor életünkben először, 2014-ben tudatlanul, mindenféle hozzáértés nélkül ki kellett meszelni a lakást, ezt azóta is kétévente megismételjük, a legutóbb épp a napokban, de most már rutinosak vagyunk.
Szenvedtünk, amikor csőtörés volt a fürdőszobánkban, és a szomszédba kellett rohannunk segítségért, vagy amikor elromlott a mosógép, amikor a bank nem utalta át időben a hazaküldött pénzt, amikor először kellett regisztrálni az autót, amikor el kellett mennem téli gumit venni, pedig egyáltalán nem értettem és azóta sem értek hozzá különösebben. Szenvedtünk, amikor alig tudtunk eljutni az érettségire, s amikor utána nem várt bennünket senki sem otthon. Kivételes eset volt, és nagyon jólesett, amikor az ilyen helyzetekben el tudtuk indítani vagy haza tudtuk várni egymást… és még hosszan sorolhatnám azokat a felnőttes dolgokat, amelyeket mindketten időnap előtt megtanulhattunk és elsajátíthattunk ebben a kényszerhelyzetben. Időközben pedig mégis minden megadatott nekünk is, amit egy fiatal megkaphat a szüleitől, s mindez úgy, hogy nem szenvedtünk hiányt sem szeretetből, sem megértésből, vagy őszinteségből és beszélgetésből, még ha a családi életünk egy része Skype-on is zajlott. Egy mérhetetlenül közvetlen kapcsolatot alakított ki köztünk a távolság.
Eszembe jut, hogy nekem már könnyű, mert én megtanultam együtt élni ezzel az érzéssel, és mindennel, ami vele jár. Megtanultam, hogy évente nagyjából négyszer van alkalmunk találkozni, s ezek azok a pillanatok, amikor újra a családé a konyha és az asztal, amelyen ilyenkor ismét anya legjobb főztjei sorakoznak, falatozás közben pedig nagy sztorizások mennek. Megtanultam, hogyan kell feltalálnom magam egyedül, hogyan lehet jól vezetni a háztartást, megtanultam, hogy a magam urának lennem nem mindig jó és könnyű dolog, s azt is, hogy a szüleim nem mindig érhetők el Skype-on. Valamiképp a nagyszülők lettek az új szüleink, a barátaink kicsit az új családunk, s megtanultam azt is, hogy az új kedvesemet nem mindig van alkalmam bemutatni a szüleinknek. Főzni, bevásárolni és takarítani is kell, akármennyire nincs kedvem hozzá, el kell rendezni bizonyos ügyeket, másnaposan pedig senki nem teszi elém a levest, ha én nem főzöm meg magamnak, és ha bajban vagyok, akkor csakis és kizárólag a testvéremre számíthatok.
Mindenki, aki eddig meg merte vagy a (közel)jövőben meg meri tenni az ilyen lépéseket, megérdemli a tiszteletet. Azok a fiatalok pedig, akik az elmúlt években mentek el külföldre, vagy most állnak ilyen komoly döntés előtt, ugyanilyen tapasztalatszerzési utazáson, önállósodáson és személyiségfejlődésen esnek majd át, mint amilyenen mi is.
A Családi Kör sorozata a Szerb Köztársaság Művelődési és Tájékoztatási Minisztériumának támogatásával valósul meg. A támogatott médiatartalmakban megjelenő álláspontok és vélemények nem feltétlenül tükrözik a projektumot támogató minisztérium álláspontját.
A cikk a Családi Kör augusztus 2-ai számában jelent meg.
