A csónakban ülni, és figyelni a semmit

Miroslav Jovančić „Mika” festőművész neve sokak számára ismerősen cseng. Egyedi stílusa miatt alkotásai azonnal felismerhetők. Az Újvidéki Művészeti Akadémián szerzett festőművészi oklevelet, jelenleg a Raichle-palotában működő Kortárs Galériában dolgozik képzőművészeti szerkesztőként. Művészi pályája a zenével kezdődött. Ma is zenél, és a zene az alkotásairól is gyakran visszaköszön.

Gyerekkorában kik voltak önre nagy hatással?

– Az alsófokú zeneiskolában az első hegedűtanárom egy nagyon türelmes öregúr, Berke Tibor volt. Nem titok, az ő türelmes és odaadó munkáját én nem a megfelelő módom viszonoztam. Nem dicsekvésre való dolog ez, de inkább bevallom. A középiskolai felvételin nagyon rosszul szerepeltem. Igazából már akkor arról álmodoztam, hogy képzőművészeti középiskolába iratkozom, de akkoriban csak az újvidéki Bogdan Šuput iskola volt az egyetlen. A felvételit követően én már bele is nyugodtam, hogy az nem sikerült. Odalépett hozzám Peić Bernadetta tanárnő, aki azt mondta, hogy „ez szégyen és gyalázat”, én pedig már azon gondolkodtam, hogy amikor hazamegyek, megmondom a szüleimnek, hogy nem sikerült a vizsga, és engedjenek Újvidékre. De Bernadetta tanárnő azzal zárta szavait, hogy mindannak ellenére, amit teljesítményemről elmondott, szeretne engem mentorálni. Egy álom tört össze bennem, és sírva mentem haza, miután kiderült, hogy mégis sikerült a felvételi. Zöldfülűként még nem tudtam, de később rájöttem arra, mennyire nagyszerű dolog volt, hogy felvettek a zeneiskolába.

„Éreztem, hogy elveszíthetem azt, amit a zenében annyira megszerettem”

Hogyan alakult ezután a zenei pálya?

– Nagyon sok köszönettel tartozom a tanárnőnek. Megfogott a türelme, és az, ahogyan átadta a zene iránti szeretetet. Szégyelltem is, hogy alsóban nem gyakoroltam eleget, és próbáltam ezt középiskolában bepótolni. Peić Bernadetta szerettette meg velem a hegedűt. Találkozhattam Dudás Lajos hangszerkészítővel. Alkalmam volt nála megrendelni egy hegedűt, a mai napig ezen játszom. A zeneiskolában olyan tanárok adtak elő, akikre ma is felnézek, és mélyen tisztelem a tudásukat és azt a szeretetet, amit tőlük kaptam. Volt olyan tanárom, aki a zene és a képzőművészet közötti párhuzamokról is beszélt. A középiskolában teljesen másképpen kezdtem el gondolkodni a zenéről. Éreztem, a klasszikus zenei pálya – ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy vagy szólista vagy, vagy zenekarban muzsikálsz – és az ehhez társuló, nagyon sok stresszel és lemondással járó életstílus miatt pont azt veszíthetem el, amit a zenében és a hegedülésben annyira megszerettem. Már addigra is rengeteg csalódott zenepedagógussal találkoztam, és arra gondoltam, hogy én is az leszek. Azzal, hogy végül is a képzőművészeti egyetemet fejeztem be, sikerült megőrizni a zene iránti szeretetet.

Mikor kezdett képzőművészettel foglalkozni?

– Nagyon szerencsés vagyok. Nemcsak azért, mert megőriztem a zene iránti szeretetet, hanem azért is, mert meghallottam a belső hangot, ami azt mondta, hogy próbáljam meg a másik pályát is. Elsős vagy másodikos lehettem, amikor a középiskolában megrendezték a diákok alkotói napját. Egyesek komponáltak, mások verset írtak, de olyan is akadt, aki fényképeket és filmet mutatott be. Ekkorra már nagyon beleéltem magam abba, hogy egy szép napon majd festeni fogok. Szüleimre nyomást gyakoroltam, hogy vegyenek nekem ecsetet, vásznat és keretet. Apukámnak volt egy jó barátja, akivel együtt sakkozott, Trišić Dragoljub, Búza Mihály nagytatája. Egy nap apám szerzett tőle egy büdös, enyves lenvászont. Vettem olajfestéket, és elkezdtem festeni. Képeimet az iskolában ezen a bizonyos alkotói napon mutatták be, ami számomra óriási élmény volt. Ez volt az első bemutatkozásom. A festmények szörnyűek, katasztrofálisak voltak, amit akkor még nem tudtam, de én kitartóan követtem a belső hangot. Mindig is csodáltam azokat, akik a két kezükkel valamilyen tárgyat, alkotást hoztak létre. Már gyerekként csodáltam a tengeren a kőfaragókat. Volt egy olyan nyaralás, amikor egész idő alatt két követ ütögettem egymáshoz. Persze abból nem lett semmi, és mindenki kinevetett. De már akkor is a képzőművészetről gondolkodtam, viszont középiskola végéig, sőt még azután sem történt ebbe az irányba semmilyen komolyabb lépés.

Képzőművészet: Mint az égő gyufára öntött benzin

A középiskola befejezése után hová iratkozott?

– Akkoriban olyan volt a törvény, hogy felvételiztünk valamelyik egyetemre, majd egyenesen vittek minket katonának. Ez minden előadóművésznek, alkotó embernek, mondhatni, halál volt. Ezt én is megéltem. Dilemma volt bennem, hogy középiskola után hová menjek, de valahogy automatikusan az újvidéki Zeneakadémiára iratkoztam be, miután sikeresen letettem a felvételi vizsgát. Másfél-két évig jártam a hegedű szakra, egy nagyon kedves személy, Radana Vranešević volt a tanárnőm. Másfél év után eldöntöttem, hogy csinálok egy kis szünetet, és felvételizek a képzőművészeti egyetemre. Minden nap, ahogy mentem fel a várba, a Zeneakadémiára, útközben ott voltak a műhelyek és a műtermek. Ezt látva nálam úgy robbant fel a régi láng, mint amikor valaki meggyújt egy gyufát, és ráönt egy liter benzint. Újvidéken és Belgrádban próbáltam többször is felvételi vizsgát tenni. Egy belgrádi főiskolára sikerült bejutni, ahol két év alatt rengeteg szakmai tudást és sok, a művészettel kapcsolatos új gondolatot sikerült elsajátítani. Ezután újból felvételiztem Újvidékre, ahol még három évig tanultam a festőművészi szakon. Sok időnek kellett elmúlnia, mire rájöttem, hogy ez nagyon komoly dolog, nem lehet lazán venni. Ekkor történt változás az életfilozófiámban.

Ennek a változásnak milyen következményei lettek, mi az, ami a vásznon másképpen jelenik meg?

– Teljesen másképpen kezdtem dolgozni, mint korábban az egyetemen. Akkor kezdődött el az a festőművészi kalandozás, ami a mai napig is tart. Legtöbbször nem szándékosan jelennek meg a különböző szimbólumok a képeimen, hanem egy belső ösztönből fakadnak. Azt kell megérteni és megtanulni, hogy az ember átengedje magát ezeknek az ösztönöknek. Nem kell mindenáron akarni vagy teljesíteni, egyszerűen csak figyelni kell a belső hangot. Szépen megmondta Sáfrány is, hogy „Nem tudni kell, hanem merni”.

Mi az, ami a belső hangot kívülről inspirálja, és ebből mi kerül a vászonra?

– Ez egy tömörítési folyamat. Amikor az ember magába szívja a szenzációkat, azok lerakodnak. Ezek minden oldalról érkeznek, a zenéből, az irodalomból, az utazásokból, az alvásból… Mindenből, ami az ember. Azután ezek úgy vannak bennem, mint az anyaméhben a magzat: bizonyos különleges pillanatokban megmozdul valami. Például amikor elhangzanak olyan gondolatok, amiket összekötök a bennem már meglévő dolgokkal. Ez lehet akármi, de a legtöbb motiváló szikra az érdeklődési körömből érkezik. Engem gyermekkorom óta érdekel a természet: az érdekesen becsomagolt, de nem mindig szép dolgok, ami alatt a formai ábrázolást értem. Mindig érdekes volt az, hogy a dolgokban legyen egy vizuális csavar, de mégis legyenek olyanok, amilyen én őszintén vagyok. Nem akarok foglalkozni azzal, ami nem áll közel hozzám, mert azt gondolom, hogy túl rövid az élet, hogy valamibe belekezdjek, amiben nem hiszek teljesen, vagy amit nem érzek a saját világomnak. Ebből kifolyólag a témák lehetnek teljesen jelentéktelen mindennapi dolgok, de lehetnek olyanok is, amiből én vagyok összerakva: az emberek és a művészetek iránti szeretet. Valójában próbálom ünnepelni ezt a rövid életet, próbálom a barátaimat is ebbe a világba bevinni, és a helyeket is, ahol járok. Ösztönösen reagálok. Elutazok valahova, és mindegy, hogy az egy járás vagy a tengerpart vagy épp Marokkó. Amikor visszajövök, akkor erre alkotásaimban reagálok, azokat megosztom az emberekkel, és ettől boldog vagyok.

„Hallotta a fű növekedését”

Említette, hogy gyermekkora óta érdekli a természet. Melyik az a hely, amit szűkebb környezetében nagyon szeret?

– Nagyon szerettem Ludason, a rétben, azután egy évtizedig nem jártam ki a vízre. Egyáltalán nem jártam horgászni, pedig régebben szenvedélyes horgász voltam. Egy-két éve jelent meg ismét a gondolat, hogy „Miki, jó volna kimenni a rétbe, ülni a csónakban, és figyelni a semmit”. Ez az idén meg is valósult. A régi csónakom elsüllyedt, ott van a vízben, de találtam egy nagyon jó mestert Monostorszegen, akitől rendeltem egy újat, ami már ott van Ludason. Épp a minap mentem ki, és vágtam csapást a nádasban, úgyhogy tíz év után először ültem csónakban. Gondolom, hogy abban sok kellemes pillanatot fogok majd eltölteni, remélve, hogy ebből is születnek majd képek.

Viszi magával a vásznat a csónakba is?

– Nem. Rájöttem, hogy az emlékezet egy nagyon jó szűrő. Eltávolítja a felesleges dolgokat, és letisztul a kép, csak a lényeg marad meg. Az emlékezetben csak azt tartjuk meg, ami nagyon fontos. A fontos jó és a fontos rossz dolgokat. Ezt nem én találtam ki, már Gauguin is hasonlóan fogalmazott. Amikor az ötlet megjelenik a tóparton vagy a marokkói reptéren vagy épp egy barlangban, akkor azt nem felejtem el. Sok mindent elfelejtek, de ezek a képek annyira erősek, hogy nem tudom őket elfelejteni. Van úgy, hogy hónapok után jutnak eszembe a dolgok, és akkor nagyon tisztán látom, hogy mit és hogyan kell csinálni. Emlékezetből dolgozom.

Mi vitte rá a növénytermesztésre?

– Nagyon érdekel a folyamat, a változás, a növény növekedése, illetve mindezek megfigyelése. Azokban az években, amikor több időm volt olvasni, teljesen véletlenül találkoztam Walt Whitman költészetével, a Fűszálak című kötettel. Elsőre nem is jött le, hogy miről van szó, de talán még most sem teljesen. Költészetét olvasva azonban az ösztöneim azt súgták, hogy ez egy folyamatról szól, a fűszál pedig lehet akár egy ember is. Sok gondolatot ébresztett bennem, és ez juttatta eszembe Vladan Desnica: Proljeća Ivana Galeba című regényének hősét is, aki egy olyan érzékeny gyermek volt, aki „hallotta a fű növekedését”. Arra gondoltam, hogy egy művésznek is ilyennek kell lennie. Nagyon fontosnak tartom a külső világ és a belső lélek közötti összhangot. Gyermekkoromban néztem, ahogy vágták a nádast. Amikor tavasszal elolvadt a jég, a levágott nád helyén burjánzott a gyönyörű zöld, és ez minden évben megújult. Boldogsággal tölt el, amikor belépek egy tájra. Voltunk Marokkóban egy cédruserdőben, ahol rengeteg majom van, azonnal Csontváry és az ő cédrusai jutottak eszembe.

Miért pont paprikát termeszt?

– Elsősorban azért, mert azok nagyon szép növények. De az életem egyik pillanatában rájöttem, hogy szeretem a csípős ételeket is. A kapszaicin-tűrőképességet is lehet edzeni. Az ember elkezdi a finomabb, gyengébb, alacsonyabb kapszaicin tartalmú Jalapeño, vagy Pfefferoni paprikával, azután amikor ezen túl van, akkor a kíváncsiság ráviszi, hogy kipróbálja az erősebbeket is. Ilyenkor az ember egy teljesen furcsa, ferde világban találkozik önmagával. A nagyon erős paprikák igencsak furcsa állapotot képesek előidézni. Az utóbbi időben kevesebb növényem van, de most is van húsz-huszonöt fajtám, amik a kedvenceim. Némelyek már kora nyáron megérnek, de olyan is akad, amelyek későn érő fajták. Egész nyáron át van olyan paprika, ami éppen termést ad, és ezeket fogyasztom. Élvezem őket nézni, dédelgetni és festeni is. A paprika valamilyen szinten a zenére hasonlít. Ez is egy bonyolult kis masina: nagy, kicsi, vékony elöl, hátul, belejönnek ezek a kis piros akcentusok, a paprikák, és a virága is szép fehér. Annyira szép, hogy valaki talán az mondhatná rá, hogy giccs, mert sokan félnek a széptől, ez pedig a huszadik és huszonegyedik századra jellemző téves hozzáállás.

Az interjú a Családi Kör hetilap 2018. augusztus 9-i számában jelent meg.