Eljutni a világ minden pontjára, és zenélni!

Brasnyó Antal, vagy ahogy zenei körökben hívják, Antika gyerekkorában citerázni, majd hegedülni tanult, egy ideig basszusgitározott is. Évekig táncházi népzenét muzsikált, majd más vizekre evezett: többek közt Lajkó Félixszel, Dresch Mihállyal és Csizmadia Annával működött, illetve működik együtt, de a terve, hogy a világ minden pontján együtt zenéljen valakivel. Nemcsak muzsikál, hanem hangszereket készít és javít is.

A szenttamási származású zenész Horgos és Kispiac között a tanyavilágban, a Fodor-dűlőben él. Háza végében egy erdő húzódik, amelyben tavasszal erdei galambok, szarkák, rigók és más énekes madarak, ősszel pedig mókusok szórakoztatják a művészt. A mókusok a számukra szükséges diót leszedik, a többit meghagyják Antikának, vagyis a termésen testvériesen osztoznak. Udvarában időnként őzek és sündisznók is felbukkannak. Nyári koncertsorozata után kerestük meg otthonában.

„NEM BÍRTAM MAGAMMAL”

Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?

– Otthon, a legbelső szobában, ahová nem volt szabad bemenni, megtaláltam a citerát. Nem is tudom, hogy került az oda, de a lényeg, hogy a családban volt egy citera. Azután a faluban felkerestük azt az embert, aki készítette, Döme Ferencnek hívták. Ő fölhúrozta és helyrehozta, hogy lehessen használni, és azon elkezdtem játszogatni, és rendszeresen el is jártam hozzá tanulni. Majd bekerültem a helyi asszonykórusba és citerazenekarba, ekkor nagyjából hétéves lehettem. Én voltam a kisgyerek az idősek közt, és ez így ment sokáig.

Hegedülni mikor kezdtél?

– Ez pár évvel később történt. Nem bírtam magammal, mindig másztam, fára, falra, tetőre… Átmásztam a szomszédba, ahol anyám édesanyja lakott. Ott, a garázsban régi cuccok voltak. Anyám mostohaapja nagyon szeretett járni pecázni, és a garázsban voltak régi fölszerelések, kovácsolt horgok stb. A szekrény tetején találtam egy tokot, nem tudtam, hogy mi az. Egy hegedűtok volt. Azt levettem, átugrottam a falon haza, és akkor nézegettem. A Döme Feri bácsi ezt is rendbe hozta. A kilencvenes évek elején indult be Szenttamáson a népzene- és néptáncoktatás. Temerinből jött át Szabó Árpi hegedűt, Lukács Imre pedig néptáncot tanítani. Akkor rögtön elkezdtem tanulni, előbb csak zenélni, később táncolni is, mert az is nagyon vonzott. Ez így ment sokáig.

„ZENEELMÉLETBŐL ÖSSZEVISSZA IRKÁLTAM”

– Az általános iskola befejezése után apám mondta, hogy meg kellene próbálni a felvételit Szabadkán a Zeneiskolába. Akkor még Balázs Piri István volt az igazgató. Szolfézsból lejátszottak valamit, azt kellett hallás után lekottázni, utóbb kiderült, azt pontosan leírtam. De zeneelméletből összevissza irkáltam. Rossz érzés kerülgetett, és úgy döntöttem, „kiveszem a papírjaimat, és megyek innen”, pedig az igazgató mondta, felvesznek, mert kevés a jelentkező, de én erősködtem, hogy nem kell. Mivel földműves családból származom, apám azt tanácsolta, hogy akkor írjam be és fejezzem be a mezőgazdasági középiskolát, és utána együtt dolgozhatunk a földeken. Nem azért iratkoztam be a topolyai Mezőgazdasági Iskolába, mert azt akartam volna csinálni, hanem mert Topolyán ott volt a Cirkalom Táncegyüttes és a Csalóka zenekar, és ott lehetett zenélni, táncolni. A négy év alatt becsületesen kettőt voltam az iskolában, mert akkoriban már rendszeresen pénzért jártam zenélni.

Az első zenekarodban pedig már nem is hegedültél…

– Az Arany János Művelődési Egyesület keretein belül Szenttamáson megalakult egy kis zenekar, Dosztán Dénes hegedült, Csibri Botond bőgőzött, én pedig brácsáztam – ebben a felállásban mentünk a Szólj, síp, szólj! vetélkedőkre is. Később Alilovity Gojko bőgőzött, és akkorra Szökős Együttes lett a csapat neve. Elkezdtünk tánccsoportokat kísérni, felléptünk a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén. Most már egyáltalán nem vagyok aktív a táncházmozgalomban. Korábban folyamatosan tánccsoportokat kísértünk és táncházakban zenéltünk, de három vagy négy éve már nem ezt csinálom. Észrevettem, hogy van más is…

Mint például?

– Ez úgy kezdődött, hogy amikor a bombázások voltak, akkor Szenttamáson összejöttünk az utcából a gyerekekkel, akik blues- és rockzenét hallgattak. Velük zenéltem. Ez rövid életű volt, de terveztük, hogy majd koncertet tartunk bent a falu központjában, lenyitjuk a pótkocsi oldalát, és majd az lesz a színpad. Ebből aztán nem lett semmi, de ebben az időszakban például basszusgitároztam. Abban az évben, amikor elkezdtem hegedülni – tizenhárom, tizennégy éves koromban –, apám elvitt Kishegyesre, Lajkó Félix koncertjére, ott láttam Félixet először. Kishegyesen a színházban volt a koncert, Félix, Varga Károly és Takács Tibor „Faki” muzsikált. Elkezdték a koncertet, de hamar lejöttek a színpadról, és úgy folytatták. Koncert után tudtam meg, hogy azért, mert rossz volt a hangosítás. A nézőtér szélén ültem, ők meg ott zenéltek mellettem.

„SZERETNÉM A VILÁGNAK MEGMUTATNI, HOGY KI VAGYOK VALÓJÁBAN”

A népzenét hogyan váltotta fel az a bizonyos „valami más”?

– Az ezredfordulón volt egy nagy zenekar, tizenkét-tizenhárom emberrel, ott kezdtünk Félixszel együtt zenélni. Ez tartott egy ideig, majd 2003-ban indult be intenzíven a közös munka, és tartott egészen idén január végéig. Közben, négy vagy öt éve, elkezdtem Dresch Mihállyal is együtt muzsikálni, és Csizmadia Annával tartunk koncerteket. Nekem most indul az, ami én magam vagyok. Miskolci Renné készít most rólam egy dokumentumfilmet, a stáb tagjai még Molnár Edvárd, Ágoston Péter és Szalma Norbert is. Jött egy váltás, ma már a Facebookon is azt mutatom például, amit csinálok, ami vagyok: javítom a hangszert, gyakorolok, aztán hordom a fát, rakom a téglát vagy falazok. Ami én vagyok, azt rakom föl az internetre, és ezáltal jött az is, hogy megcsináljuk ezt a dokumentumfilmet. Majdnem fél óra lesz. Össze kell hangolni pár dolgot, például meg kell csinálni az angol feliratot, mert ez a világnak szól. Az a terv, hogy Magyarkanizsán és még két helyen mutatjuk majd be. A bemutatón a film átmegy élőbe, és én koncerttel folytatom.

Tartalmas koncertsorozaton vagy túl.

– Nemrég értem haza Rijekából, meg utána Pesten is volt egy koncert. Magyarországon nagyon sok koncertem volt Dresch Mihállyal, Csizmadia Annával pedig itt, a Malomfesztiválon léptem fel. Rijekában Dresch Mihállyal egy fesztiválon játszottunk, egy zenekarban, amelybe minden évben több helyről hívnak zenészeket. Dresch számait lekottázták, ezeket ők begyakorolták. Mi, amikor megérkeztünk, próbáltunk, és másnap már volt a koncert. Egy teljesen más formában szólalt meg a zenéje, idegen emberekkel muzsikáltunk először együtt, és ez teljesen jó volt. Utána jöttem rá, hogy ez annak az első állomása, amit én szeretnék: eljutni a világ minden pontjára, és az ottani zenésszel együtt zenélni. Ezzel is bebizonyítva azt, hogy nem csak úgy zenélhetünk együtt, ha te is, és én is ugyanazt a népzenét játsszuk. Úgy is lehet, hogy mindegy, hogy mit játszol te vagy én, csak az együtt történjen. Már alakultak kapcsolatok: egy indiai tablás, egy algériai údos, és még sorolhatnám… (Szerk.megj: A tablá egy indiai membranofon hangszer, ami két eltérő méretű és hangszínű dobból áll. Az úd vagy arab lant pedig pengetős húros hangszer, a muszlim világ zenekultúrájának egyik legfontosabb hangszere.)

„EGYÜTT KELL ÉREZNI A FÁVAL!”

Mi vitt rá arra, hogy hangszerjavítással is foglalkozz?

– Gyerekkori citeramesteremmel közösen citerákat is csináltunk, hat darabot pedig magam készítettem, azokat elajándékoztam. Később kezdtem el a háromhúros népi brácsán játszani. Valójában most már azt tudom mondani, hogy ez nem is népi brácsa, hanem egy egyszerű háromhúros brácsa, amit a XV-XVI. században már használtak máshol. A magyar táncházmozgalomba ezt úgy vezették be, hogy mezőségi brácsa, és Erdélyből származik. De jobban utánanéztem, és ezt már Lengyelországban előbb használták, de Argentínában is létezett már. Az úgynevezett népi brácsa vonója pedig, amit paraszt vonónak neveztek, nem az, mert már a reneszánsz vonókat is ugyanúgy készítették, hogy a kápánál megkötötték. Nekem pedig, amikor brácsázni kezdtem, nem felelt meg a klasszikus vonó, ezért tizenkét évesen csináltam magamnak az első vonómat. Ahogy hozták a tűzrevalót, én abból az anyagból válogattam, és csináltam még egyet, majd még egyet… Egy évre rá Borsi Feri zenekara fellépett Szenttamáson. A nagybőgős és a brácsás fölkerestek, délután kettőkor megrendelték, este hatra, mire kezdődött a koncert, elkészítettem három vonót. Azután, ahogy vittem a vonóimat szőröztetni, és hol itt jött ki a szőr, hol ott, ez is rákényszerített, hogy megtanuljam azt rendesen készíteni, hogy koncert közben ne essen ki a szőr.

Kitől tanultál?

– Magam kezdtem el és kísérleteztem, aztán megismerkedtem Lakatos Lászlóval, és hozzá jártam, ő mutatott pár nagyon egyszerű dolgot. Egy ideig úgy csináltam, ahogy ő mutatta. De aztán mondták nekem, hogy „veszel egy kiló szőrt, abból felszőrözöl 100-120 hegedűvonót, és akkor lesz gyakorlatod, menni fog”. Most már csak tíz percig tart felszőrözni egy vonót. A hangszerjavítás pedig úgy kezdődött, hogy amikor nekem valami nem tetszett a saját hangszeremen, akkor azt elkészítettem. Azután, ahogy a Lakatosnál és más műhelyekben jártam, elég volt csak látnom a dolgokat: azt, hogy milyen szerszámok kellenek stb., és akkor összeállt lassan a kép. Azután elkezdtem javítani és restaurálni is. Ez addig fokozódott, hogy amikor kellett másik brácsa, eldöntöttem, hogy nem veszek, hanem csinálok, és megvilágosodott bennem, hogy én ezek után brácsákat fogok készíteni. Ahogy a hangszerkészítők között mozogtam, nagyon sok mindenre rájöttem. Vannak méretek és filozófiák, de ezeket el kell felejteni. Egy dolog van: minden fa más, ezért együtt kell érezni a fával attól a pillanattól kezdve, ahogy az megérkezik ide hozzám, és akkor a hangszer tökéletesen fog szólni.

Tervezel-e műhelyt nyitni?

– Igen. Ezt már jó pár éve tervezem. A készítés és a javítás valójában már beindult annyira, hogy már külföldről hoznak hangszereket javításra, de faanyagokat is. Hogy ne a pénzről legyen mindig szó, úgy is működik a dolog, ha azonos értékben elcseréljük a hangszereket. A hetvenes években Szabadkán négy vagy öt mester is dolgozott, talán több is, akkora volt az igény. Azt mondják, most nincs akkora igény, ezért nem érdemes belefogni. De én nem ezt nézem, mert nemcsak Szabadkának csinálnám, hanem a világnak, csak itt, Szabadkán. Egy olyan komoly műhelyt képzelek el, ahová, ha egy zeneiskolás diáknak valami történik a vonójával vagy a hangszerével, akkor azt oda beviszi, és szinte rögtön mehet is érte. Nem az lenne, hogy a mester egy hétre ráül, mint a kotlóstyúk, mert az már sok. Pontosan tudom, milyen az, amikor van egy hangszerem, amit meg kell javíttatni. Mondjuk, ha darabokra törik, akkor egy komoly restaurálás valóban eltart, de egy apróság miatt egy naptól tovább nem lehet a mesternél a hangszer. Tehát profi módon működne a műhely, ami egyben hangszerüzlet is lenne, ahová ha bemész, akkor van minden.

Az interjú a Családi Kör 2018. szeptember 27-i számában jelent meg. Fotók: Varga Zsuzsanna.