írtam szerbül egy verset
– hosszú idő után ismét –
nem biztos, hogy jól tettem,
nem vagyok meggyőződve róla,
a nemzetárulói tisztet
senki le nem mossa rólam
(nem mérik majd kilóra)
mázsára dobják,
hajítik,
pedig én csak
írtam szerbül egy verset,
mert épp úgy jutott eszembe
– lehet, hogy rossz jel,
de ez van,
és még inkább lesz –,
s történjék bármi,
ezt már úgy írtam meg,
így is marad
(akár a málló vakolat)
– legfeljebb majd titkolom
írtam szerbül egy verset,
a millecentenárium évében,
tyuhajla,
Európa peremén,
szertefoszlik a remény
már csak a gondolatokban olvasok
(másokéban)
(mások hiszik, hogy én olvasok)
s legyen egy rím is:
falánk délszláv ordasok
azt mondják, maroknyi
azt mondják, fogyatkozó
azt mondják, kevéske
azt mondanak, amit akarnak,
ebbe beleszólni nem lehet
– játszunk inkább rímeket:
jóapám, verjünk meg egy skinheadet…!
pirospozsgás a talizmán
népi hímzés a tarisznyán
gubbasztó gubbatag ármány
kivésett síremléki márvány
döbbenet lepi el a testem
delírium kredencbe estem
pöfékelem a tüdőmet kifele
az elfogyás szomorú tétele
de jó volna keseregni,
mint a nyü
(hurrápesszimisták előre!)
((hurrápesszimisták előnye!))
pedig csak írtam szerbül egy verset
oszt mi van?
nyakig merülünk a kakiban,
a kakiból mégis kilóg a seggünk,
alaposan pofára estünk
írtam szerbül egy verset
egy új magyar dalban,
Isten neki, faköröszt,
sőt, lesz az még platina is,
akárcsak a vaskarika fából,
kilóg néha ebből a tájból
olvadunk, mint melegen a méz,
be és be és béfele
– búsmagyar dalunknak
sohsem lesz végzete –
s, hogy mily nyelven zengjük,
elnyomja majd a gépzene…
