Az éjeink ma sikkadón az álmot,
ha visszakozva már fel is sejtetik,
a szem sem látja majd folyó árnyait:
Dunába hull a híd? Mederre hágott,
s a partra intve búcsuzón a sóhajt,
ki hallja máig is, tovább szipog még.
Sötétbe forduló gyertya fénye ég,
a láng sem alszik el, kerülne itt bajt,
csak arcunk sejti félhomály-tükörben,
a gyászom rejti el ma kurta fényként.
Ha újra láncszemet látnak a ködben,
talán ha én is ott leszek ma végképp.
Sötét nyugosztja hídjait e csöndben,
nem rezzen, folyamán csak a habja kél.
