Sohasem készültem politikai pályára, annak ellenére, hogy érdekeltek a közéleti történések. Pár éve azonban úgy látom, úgy érzem, hogy nem nézhetem tétlenül azt, ami körülöttem zajlik. Lassan meghal a parlamentarizmus, hiába van formálisan demokrácia, a többségi erőszak dominál szinte minden közigazgatási szinten, minden közgyűlésben.
Gyerekkoromban újságírónak készültem, majd a gimnáziumi évek során, leginkább egy tanári példakép hatására a pszichológiát választottam. Gyerekkori álmaimhoz sem maradtam hűtlen, egyetemista koromban írogattam hetilapba, egyetemista diáklapba, internetes portálra, készítettem riportokat rádióba, 5 évig munkatársa voltam az Újvidéki Televízió, ahogy ma nevezik, a VRT magyar szerkesztőségének. A közélet iránti érdeklődésemet a terepen szerzett tapasztalatokkal tudtam ilyen módon kiegészíteni.
Az élet mégis úgy hozta, hogy 20 éve tanult szakmám szerint, pszichológusként dolgozom, mégpedig a közoktatásban. Ez a tevékenység igencsak széles skálán mozog, mert folyamatosan kapcsolatban vagyok a legkülönbözőbb korosztályokkal az óvodásoktól az egyetemistákig, gyakorolva az iskolapszichológusi és tanári munkakört is. Pedagógus társaimmal nemcsak a tanáriban találkozom, hanem számtalan szakmai fórumon volt alkalmam előadásokat hallgatni, vitában részt venni, előadásokat, képzéseket tartani. Úgy érzem, keresztül-kasul ismerem a szerbiai közoktatási rendszert, azon belül a vajdasági magyarajkú oktatást. Ismerem az előnyeit, felfedezem benne a hiányosságokat, látom a lehetőségeket.
Mára elfogyott a levegő nemcsak az oktatási intézményekben, de az egész közösségünkben is.
Az elmúlt 20 évben gyakran tapasztalhattuk, hogy a politikai szelek befolyásolják a közoktatásban meghozott döntéseket, de arra még nem volt példa, hogy a politika ilyen mértékben terhelje az oktatás mindennapjait. Minél inkább központosított a rendszer, annál nagyobb a nyomásgyakorlás. Érezhető ez az egyes intézkedések időzítésében, a munkahelyteremtés terén, a támogatások kiosztásában, a jogkörök korlátozásában. Eljutottunk egy olyan pontra, amikor a rendszer minden résztvevője elégedetlen. A diákok túlterheltek. Sehogy sem tudnak megtapadni a reformtörekvések és a gyakorlatiasabb oktatás. A szülők nem érzik biztonságban a gyerekeiket. A tanárok belefáradtak az adminisztrációba és a motiváció hiányába, gyakran találkozunk a kiégéssel. Azt gondolom, hogy a szülői és tanári felelősségérzet az, ami napról-napra valahogyan mégis továbblendíti a kereket, de a legjellemzőbb a tehetetlenség érzése. Ha lehet így fogalmazni, a magyar tannyelvű oktatásban ez hatványozottan van jelen, hiszen a kaotikus rendszer sokkal nagyobb károkat okoz az amúgy is érzékeny kisebbségi oktatásban.
A Magyar Nemzeti Tanács az elmúlt években viszonylag nagy anyagi erőforrással támogatta az oktatást – az eredmények mégis elmaradnak. Nem vált az oktatási rendszerünk olyan vonzóvá, hogy nagyobb arányban behívja a vegyes házasságban született gyerekeket vagy mérsékelje az elvándorlást. A magyarajkú oktatás hatékonysági mutatói nemhogy javultak volna, de egyenesen drasztikus romlást mutatnak. Úgy látom, hogy a MNT gyakran a fenntartó helyett vásárolt tanítási eszközöket, újított fel tantermeket, ahelyett, hogy a kisebbségi helyzetből adódó hátrányokat próbálta volna enyhíteni, s a fenntartótól megkövetelte volna, hogy tegyen eleget kötelezettségeinek. Az MNT támogatja például a pedagógusok képzéseit, de közben folyamatos a kontraszelekció. Nemcsak a diákok tűnnek el a rendszerből, hanem a szakképzett pedagógusok is. Nincs az a képzés, amely ezt az űrt pótolná. A legmotiváltabbak, legfelkészültebbek háttérbe szorulnak, ha nincs megfelelő politikai támogatásuk. Amikor pedig valaki „beadja a derekát”, csak hogy végezhesse a munkáját, megvalósítsa céljait, rájön, hogy ez fából vaskarika: onnantól kezdve parancsokat hajt végre, semmilyen döntési lehetősége nincs.
Nem a szakmaiság számít, nincs párbeszéd, szinte állandó a kampány. A döntések egy helyről jönnek, legyen szó oktatásról, környezetvédelemről, gazdaságról, vagy bármi másról. Az történik, ami propagandacélt szolgál: minél látványosabb legyen, a valódi hatás, a valódi eredmény nem számít.
Valahol ki kell billennie a zsarnoki rendszernek: ha kell, legyen az a Magyar Nemzeti Tanács. Legyen az! Szabaduljon fel elsőként az itteni magyarság önkormányzatisági intézménye, s legyen az itteni magyarságnak valós beleszólása az egyébként törvény által garantált jogkörökbe: az oktatásba, a nyelvhasználatba, a tájékoztatásba és a kultúrába, demokratikus módon, a szakmaiságot előtérbe helyezve, nem pedig áruba bocsájtva hatalmi játszmák eszközeként.
