A Csendes-óceán távoli déli részén fekvő Húsvét-sziget neve mindenki számára ismerősen cseng. Nevét – nem túl meglepő módon – onnan kapta, hogy a 18. századi holland felfedezője húsvét napján kötött ki a szigetek közelében. A nyilvánosság leginkább a több száz, nagyfejű, férfit ábrázoló jellegzetes szobrairól ismeri. A szobrok mindegyike szinte egyforma, csak méreteikben különböznek. Az ott élő több ezer szigetlakó spirituális okok és az őseik iránti tisztelet jeléül emelte őket.
A 14. és 17. század között válság ütötte fel a fejét a szigeten. Túlméretezett fakivágásba kezdtek a csónakok építése és a nagy szobrok rönkökön való mozgatása céljából. Az erdők kipusztultak, így már nem tudtak újabb vízijárműveket építeni, tehát halászattal kellett eltartani a lakosságot. Mivel a szigetet két törzs lakta, állandósult a polgárháború, felütötte fejét az éhínség és a betegségek. Egy dolog azonban változatlan maradt: továbbra is szakadatlanul faragták és a kijelölt helyekre szállították a többtonnás szobrokat.
Tették ezt mindaddig, amíg a kihalás peremére sodródtak. A 19. század elejére már csak pár száz lakos maradt. A szobrokból viszont több, mint 500 darab állt, dicsőítve a néhai szigetlakók fényes múltját.
Nemsokára megjelentek a kolonizáló nemzetek, a szigetet elfoglalták, a megmaradt lakosság jelentős részét pedig elvitték rabszolgának az amerikai kontinensre.
Nem is olyan meredek dolog összehasonlítani a Húsvét-szigetet szeretett Zentánkkal, mint ahogy az az első pillanatban tűnhet. A hetekben adták át ugyanis Dudás Gyula híres zentai helytörténész (szerintem jól sikerült) szobrát a Városi Múzeum előtt. Így az egy főre eső szobrok számát illetően Zenta még egyet lépett, hogy elérje a húsvét-szigeti szintet. Mielőtt e sorokat olvasva bárki, akár a VMSZ közkedvelt zentai vezetői, akár bölcs és nemzetmentő fővezérük, Pásztor István a szemöldökét szigorúan összevonva azt mondaná, „itt van, ez a fránya Zec és az ellenzék már megint csak kötözködik és nemzetünk nagyjait támadja”, szeretném kijelenteni és leszögezni, szerintem Dudás Gyula megérdemli, hogy szobrot kapjon városunkban, mint ahogy mindenki más is, akinek emlékére eddig szobrot emeltek Zentán.
Másról van szó. Városunkban egyre több szobrot emeltetnek. Mindegyik hatalom ezzel próbálja bizonyítani a nép előtt, hogy tiszteli törtenelmünket, kulturális hagyatékunkat. De a szobrok az emberek nélkül, akik a szobrok által tisztelik a múltat, nem sokat érnek. Zentaiak nélkül egy szobor csak egy formába öntött kemény anyag. Márpedig zentaiakból egyre kevesebb van, szobrokból meg egyre több.
Nem kell már sokat várni ahhoz, hogy a szobrok száma meghaladja a zentaiak, és a vajdasági magyarok számát. És amikor ez a pillanat elérkezik, akkor bekövetkezik az a katasztrófa, amely lassan, de biztosan utolérte a Húsvét-sziget lakóit.
De az is lehet, hogy a VMSZ-nek és Pásztor Istvánnak épp ez a célja. Amikor már csak ők és a szobrok maradnak, haladó partnereikkel majd megszavazzák a parlamentben, hogy a szobroknak is lehet szavazati joga.
Sokkal könnyebb dolguk lesz majd a szobrokkal, mint a „rakoncátlan” vajdasági magyarokkal, akik inkább elköltöznek. A szobrok mindig úgy fognak szavazni, ahogy kell, és lojálisabbak is lesznek, mint az elköltöző magyarok — mert sehová sem moccannak.
Vagy mégis.
Ha ugyanis egyszer már nem lesz magyar Zentán, aki magyar őseit és annak szobrait tisztelje, akkor majd a szobrok is eltávoznak. Ha nem is önszántukból.
Boris Zec, okleveles jogász, a Zenta a zentaiaké! frakció tagja
Fotó: Húsvét-szigetek, illusztráció
