Forrósodik a lég, s vele feszül a csend,
Poe mester szellemét síri tiktak
idézi, künn toborozza démonait az álmatlan
éjjeli óra; hűbéres csatlósa a félelem, és
rejtve a kés, könyvek, csepűrágók közt
sunyítva virraszt – halom papírnyi eszme, –
s kárhozatára vár – megvesztegethetetlen
ez a csend – az eszmélő lelke. Boldog lehet,
akinek ilyen otthonos rejteke van, s úgy
hihet sorsban, s a csillagokban, mint amilyen
rendületlen s hiú a mű és ez a négy fal,
amely győzelmét hirdeti híven a műnek;
börtön és szabadság – egyre megy –, akár téma,
akár valóság, s csak tiktakját szaporázza
kérhetetlenül, mint a sors maga,
a végzetes óra: nem az igazságot, s nem is
a valót, csak a jelenlétet igazolja vissza,
süketen és vakon, mint téboly és rémálom,
s úgy marad végül is magára, mint ahogy
magára hagyja hordószónokait is a kifulladt forradalom.
Valóban boldog, akinek négy fal otthona
s rejteke is; és kiútnak elég a boldogság;
sebeit, mocskát nyüszítve nyalogatja
az eb, s az annyiszor megváltott világ; –
Senecát követi-e a költő, vagy választhatja az anarchiát, –
tisztessége s vétója terhelőn rávall, és az égbe kiált, –
ostoba csapda a kor csupán, vállalhatatlan valóság,
s akár a halál, önző és lelketlen a világ,
csakúgy, mint nyakán is zsarnok és önkény a
megváltás, hát hadd higgye legalább, hogy szabadon
küldheti a pokolra tőrbe csalt messiását.
Ilyen hatalmas erő a félelem – és fél mindenki
mindenkitől, ezeregy éj bűvölete túlélni, ha magával
ragad, a zsarnok stílusa újra átfesti a dagályos
eposz már-már elavult, hatásos történetét,
s mint felajzott, részeg ébredés, a héroszok
nagy álma rongyokra foszlik szerteszét.
Hosszú az éjszaka, és egyre valószínűbb a kaland; –
Edgar Poe őrültjei, íme építik birodalmukat.