Bocsáss meg anyám, hogy így kibeszéllek:
emlékszel? – ötvenhat októbere volt.
Fényes selymek feszültek őszi szélnek,
de áru híján korán bezárt a bolt
falunkban.

Velem vajúdtál. – ott kint a sors vajúdott,
s a szülőotthon sápadt, meszelt falán
a petróleumlámpa lepke fénye
egy jobb jövőről álmodott talán.
De nem neked.

Nekem se, hidd el, őszintén beszélek:
a születni vágyónak is fáj a létezés,
ha vérben, mocsokban, kínban sír fel a lélek.
Ma már a sírod felett gondolkodom:
ötven év eltelt, s látod, ez is kevés
volt megvallanom.

Nehéz szülés volt. – így mesélted el,
örömtelen. Csak szenny és gyötrelem.
A rossz fiú ki megszületni rest,
lyuk a zászlón. Anyját megkínzó idegen.
Ne haragudj! –
nem késő, bocsásd meg ezt nekem!

Ötven év, ó édes istenem!
Lehetne ünnep is, de csak űr a lelkemen,
ki úgy vagyok itt, mint a meztelen csiga:
házatlan hazáját, hazátlan házát kereső
őskövület, a múltba zárt jövő,
anyjának százszor átkozott fia!

Te sírba mentél, míg én itt ragadtam,
hazát cseréltem, pedig csak helyben maradtam:
lyuk a zászlón, amin átfúj a szél.
Valami hiánya ötven éve él.