Az utóbbi hetekben arra figyeltem fel, hogy egyre gyakrabban szegezik nekem a kérdést: „Odaát vagytok?” Ritkán látott régi ismerősök éppúgy, mint azok a jó barátok, akikkel azért hébe-hóba találkozunk. Magyarul és szerbül („Preko ste?”) is elhangzik a piacon, a buszmegállóban, a boltban és a parkolóban, vagy a korzón felállított bazár faházacskái között. Vajon mi lehet az oka, mi történhetett ezen az őszön és télen, az utóbbi pár hónapban, ami indoklásul szolgálhatna?

Minden a régi…

Nézem az erkélyen a vízmosta falon málló vakolatot, a húsz éve vásárolt íróasztal mellől kidobott, elromlott irodaszéket, és ugyanúgy etetem a madarakat, ahogy évek óta, minden novembertől egészen tavaszig szoktam. A havat eltakarítottam, a kocsival időnként kifarolok a garázsból az utcára, naponta elhozom a kisboltból az újságokat, ahogy a korábbi években, úgy most is havonta megjelenek a helyi közösség melletti rendelőben felíratni a gyógyszereket. Semmiféle, a kérdés felvetését indokoló változás nem történt az életünkben. A kutyám is a régi, már hatodik éves.

Gyerekeim és unokáim ugyanolyan ritka időközönként, rendszerint az iskolai szünidőben, vagy ünnepeken jönnek hozzánk. Igaz, ők odaátról, de hát annak is legalább húsz, vagy inkább huszonöt esztendeje, hogy elmentek. Nem látom az okot, az indokot a kérdés feltevésére. Lehet, hogy valamit nem észlelek magam körül, hogy akik kérdeznek, olyasmit tudnak, amire nem figyeltem fel?

Tény, hogy rokonaim, ismerőseim, barátaim gyerekei és unokái is elmentek, az utcában lakók közül már néhány középkorú egykori szomszéd is odaát van, csupán a nyolcvan éves Stipan bácsi sétálgat kánikulában, de hóban is, esőben is az utcán. Igaz, ő most már bottal jár. A megözvegyült néniket néha látom, ahogy a szívbeteg, öreg utcabeli nyugdíjas buszvezetővel is összefutok időnként. Igaz, mintha kevesebb lenne a mozgás, csupán valami ismeretlen, eddig nem látott autócsodák száguldanak néha hangosra állított rádióval, riogatva a szemközti üres telken túlélésre berendezkedni próbáló kóbor kutyákat.

A „divatozók”

Vagy tíz házzal arrább lakott egykori iskolatársam, akivel amolyan köszönő viszonyban voltunk, de aztán ő is meghalt. Kitűnő, köztiszteletben álló mesterember volt, cége gyakran küldte külföldi munkára. Ott szenvedett munkabalesetet, annak a szövődményei vitték el. Özvegye idővel újra férjhez ment és elköltözött. Unokáit, Dragant és Slađanát látogatta néha, akkor találkoztunk. Igazi szabadkai család voltak ők, hol magyarul, hol pedig szerbül, illetve bunyevác tájszólást használva beszélgettünk. Egyszer aztán eltűnt az immár húszas éveiben járó legény, nagymamája szerint kiment Németországba dolgozni, és hamarosan megy utána a húga is. Csak befejezi előbb az egészségügyi középiskolát. Sajnáltam az ifjú hölgyet, mert kiválóan kézilabdázott, edzője szerint szép sportpályafutás várhat rá. Aztán a nyáron édesapja a magyar állampolgárság megszerzésének feltételei iránt érdeklődött a délutáni kávézgatás közben. Kiderült, hogy anyai nagyapjának boltja volt a „magyar időkben” Szabadkán, erről vannak is valami papírjai a családnak, ő maga pedig szépen beszél magyarul. Az iskolában németet tanult, beiratkozott egy tanfolyamra, hogy felfrissítse nyelvtudását. Majd ötvenévesen kimegy a fiához, munkát talált neki. „Tudod, szomszéd, ebből a fizetésből nehezen élünk az asszonnyal, de a lány is iskolába jár, az sincs ingyen.” Visszakérdeztem, hogy miért akar ő is divatozni, ahogy néhány itteni politikus minősíti a külföldre távozókat, mire olyasmit válaszolt, amit nem tűr el a nyomdafesték. Mutatta a magyar útlevelét, és valahol az ősz elején elment Németországba. Abban bízom, hogy az ünnepekre hazajön, és – ahogy évek óta – csillogó-villogó égőkkel ismét feldíszíti a családi ház előtt álló legmagasabb fenyőfát.

„Csoda ez a technika”

A velem egykorú szomszédasszony a minap, miközben a havat lapátoltam, rám köszönt, és megkérdezte, van-e „vifim?” Mert neki most már van, és ingyen beszélget a fiával meg az unokáival. „Képzeld, Béccsel is jó a kapcsolat, és akár fél órát is eldumcsizunk, mégpedig ingyen” – újságolta. Mondtam, hogy nekünk is van, már évek óta használjuk, és megállapítottuk, hogy csodálatos dolog ez a technika.

Eszembe jutottak az utóbbi hetekben annyiszor hallott kérdések. Az egyik régi haver megveregette a vállamat, és újabb kérdést tett föl: „Odaát hogy lehet megélni az itteni nyugdíjból?” Értetlenkedve néztem rá, majd immár együtt számolni kezdtünk, és röhögcsélve szögezte le, hogy „bizony vékonyat kakilnál ebből…”

Nos, lehet, hogy ezért sem vagyok odaát.

Maradtam a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, amikor fiatalként államközi megállapodás alapján mehettem volna, majd a vérzivataros kilencvenes években is, és maradok most, amikor már amúgy sem lehet belőlem senkinek sem haszna.

Ülök a két évtizeddel ezelőtt hitelbe vásárolt íróasztalomnál, és a karácsonyi ünnepekre készülve körmölöm ezeket a sorokat.

Ideát.