Ketaminnal elkábítva, bilincsben mentették ki a barlangban rekedt thaiföldi gyerek-focicsapatot, miközben a szüleiknek azt mondták, hogy a gyerekeket megtanították úszni – írja egy most megjelent könyv. Ebből máris több angolszász médium idéz, például az ausztrál News.com.au, vagy a brit bulvár Daily Mail és a Sun is, írja az Index.hu.
A történetre emlékszünk: 12 gyerek és az edzőjük mászott be egy barlangba kalandvágyból, de a hirtelen lezúduló eső miatt bennrekedtek egy száraz részen, távol a bejárattól. Hosszú, szűk, vízzel teli járatokon kellett kijutniuk, ami olyannyira veszélyes volt, hogy az útvonalon oxigénpalackokat elhelyező egyik búvár meg is halt.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Végül mentőbúvárok hozták ki őket napokon át. Az akkori kommunikáció szerint erős segítséggel, és a pánikrohamok megelőzésére kapott enyhe nyugtatók segítségével ugyan, de a gyerekek úsztak ki a járatból.
Az ABC Australia délkelet-ázsiai tudósítója, Liam Cochrane azonban egy most megjelent könyvében (címe: The Cave, azaz A Barlang) azt állítja, hogy nem volt ennyire sima a dolog: az írás szerint a fiúk erős gyógyszert kaptak, és a kezüket a hátuk mögött összebilincselték, nehogy ijedtükben leszedjék magukról az oxigénmaszkot, ha esetleg útközben magukhoz térnek.
“A kedélyek megnyugtatására a szülőknek azt mondták, a fiúkat megtanítják merülni, egy légvezetékkel kötik őket össze, és kiúsznak egy búvárral maguk előtt, és egy másikkal maguk mögött.”
EZ NEM VOLT IGAZ
– írja Cochrane a könyvben. „Akik voltak benn elárasztott barlangban, azok tudják, hogy egy tapasztalatlan gyerek nem tud végigmenni egy ilyen iszapos és alattomos akadálypályán.” 
A szerző szerint az egyetlen remény az volt, hogy elkábítják őket, oxigénmaszkot kapnak az arcukra szilikonszigeteléssel, és egyszerűen kihozzák őket a tapasztalt búvárok. Életbevágó volt, hogy a maszkok jól illeszkedjenek, különben megfulladtak volna, teszi hozzá. Azt is írja Cochrane, hogy a rendelkezésre álló maszkok közül csak négy volt elég kicsi ahhoz, hogy illeszkedjen a fiúkra, és még ezek is túl nagyok voltak a legkisebbeknek.
A műveletet egy helyi uszodában gyakorolták a búvárok, titokban. Három hasonló korú gyerekkel tréningeztek, egy kis- egy közepes és egy nagyobb termetűvel. Maszkot tettek rájuk, nyugton kellett maradniuk, majd arccal lefelé vitték őket a víz alatt. Az edzés sikerrel járt, de ez még semmire nem volt garancia a piszkos, átláthatatlan, szűk barlangi vízben.
Az első gyerek, akit kihoztak, 14 éves volt. Az edző azért őt választotta, mert ő lakott legmesszebb a barlangtól, és megbeszélték egymás között, hogy ha hazabicikliznek, akkor az első szól a többiek szüleinek útközben.
FOGALMUK SEM VOLT, HOGY NEMHOGY A SZÜLEIK VÁRJÁK ŐKET A BEJÁRATNÁL KÖRMÜKET RÁGVA, HANEM SZINTE AZ EGÉSZ VILÁG ÉRTÜK IZGUL ÉPPEN ÉLŐBEN.
A fiúnak le kellett nyelnie egy kis Xanaxot, aztán mindkét lábába ketamin- és atropininjekciót kapott egy ausztrál búvárorvos-aneszteziológustól, Richard Harristől. A gyerekeket kint Harris munkatársa, Craig Challen, egy nyugalmazott állatorvos várta. Állítólag ők ketten diplomáciai mentességet kértek a thai kormánytól, hogy ha az igyekezet ellenére mégis meghal valaki, akkor ne kelljen kitenniük magukat a thai igazságszolgáltatásnak. A ketamin altatásra, az atropin a nyálelválasztás tompítására kellett, hogy ne fulladjon meg a gyerek a saját nyálában.
Az injekciótól a gyermek elvesztette az eszméletét. Ezután búvárruhába tették, a mellkasára légtartályt erősítettek, és kapott egy teljes arcos oxigénmaszkot. Fél perccel később a gyerek légzése normálisra visszaállt, ekkor
MEGBILINCSELTÉK, KÁBELLEL ÖSSZEKÖTÖTTÉK A CSUKLÓIT, ÉS A HÁTA MÖGÖTT RÖGZÍTETTÉK, HOGY HA VÉLETLEN FELÉBRED, AKKOR SE TEGYEN KÁRT A MASZKBAN, EZZEL VESZÉLYEZTETVE A SAJÁT ÉS A MENTŐBÚVÁR ÉLETÉT IS.
A fiút ezután nagyjából olyan pózban hozta ki a búvár, a brit Jason Mallinson, mint ahogy az ejtőernyő-oktató és a civil van egymás ölében összekötve egy tandemugrásnál, teszi hozzá az újságíró. Amikor átért a gyermek az első vízkamrán, az orvosok ellenőrizték az állapotát majd továbbindultak a következő kamrába. Minden kamrában folyamatosan ellenőrizték, hogy jól van-e. Mivel a ketamin csak egy órán át hat, ezért többször is be kellett neki adni előre elkészített fecskendőket az úton.
A gyerekeknek előre őszintén elmondtak mindent, de egyikük sem pánikolt. Úgy voltak vele, hogy nekik mindegy, hogyan, de jussanak ki. A felnőttek megpróbálták rábírni őket, hogy írjanak egy üzenetet a szüleiknek, ha esetleg nem jutnak ki élve, de a gyerekek nem fogták fel ennek súlyát. Egyikük azt írta, hogy „ha kijutok, haza akarok menni. És ne adjatok túl sok házi feladatot”. A másikuk azt, hogy „készüljetek, hogy megyünk rántott csirkét enni”.
A két legnagyobb veszély az volt, hogy felébrednek a gyerekek, illetve, hogy nem zár jól a maszkjuk. Ez állandó aggodalom volt a mentőcsapatnál. A mentés lassú, nehéz és fizikailag is megterhelő volt, de végül sikerült, írja a könyv. A fiú kijutott, és az orvosok szerint rendben volt az állapota. Ezután ezzel a módszerrel folytatták, amíg mindenki ki nem jutott. Mindegyiküknél volt egy kemény pillanat: amikor az elaltatott gyerekeket levitték a víz alá, mindegyikük légzése 30 másodpercre abbamaradt.
ÉS AKADTAK MÉG PROBLÉMÁK.
Az egyik gyermek nehezen viselte az altatást, rendszertelen lett a légzése, fél órán át kellett várni a barlangban fekve, a légútjait szabaddá téve, hogy problémamentesen elindulhassanak vele. Egy másikuk lába egy drótba akadt be a víz alatt, ott a búvárnak kellett elvágnia a drótot, hogy továbbhaladhassanak. Az első nap négy, a következő nap is négy, utolsó nap öt embert hoztak így ki.
A Daily Mail azt is írja, hogy a mentőbúvárok megmutatták a gyerekeknek odalent, a mentésre várakozva, hogyan kell sakktáblát karcolni a földbe a késsel, és bábukat csináltak sárból is, úgyhogy sakkal ütötték el az időt. Órákat játszottak a lámpafénynél, írja a lap.
A szintén brit Sun pedig azt írja a könyvet idézve, hogy a fiúk edzője a barlangban egy idő után rettegni kezdett a sötétben, teljesen paranoiás lett, sötét gondolatai támadtak, és attól félt, hogy a fiúk elkezdik megenni egymást éhségükben. „Az éhezés nagy nehézség volt. Ha mindenki éhes, az konfliktusokat tud okozni”. Aztán elhessegette a gondolatot, mondván, tudják a fiúk, hogy valaki vigyáz rájuk.
Az edző azt is mondta az újságírónak, hogy a legfélelmetesebb dolog a sötétség, a víz és az éhség volt. A vízszint folyamatosan emelkedett, a sötétség pedig beszűkítette a gondolataikat arról, hogy túl tudják-e élni majd.
Fotók: Linh Pham/Getty Images)
